Schrödinger Kutyája

Tudománykommunikáció, szkepticizmus, kritikus gondolkodás

A túlélési torzítás

2017. július 18. 17:04 - Zsolesz14

Wald Ábrahám anekdotája - Bevezető

Wald Ábrahám magyar zsidó matematikus volt, aki 1902. októberében született Kolozsváron. Tehetsége a matematika területén hamar megmutatkozott, 1927-től a Bécsi Egyetemre járt doktori képzésre, az ismert matematikus, Karl Menger vezetése alatt. 1931-ben szerezte meg doktorátusát.

1938 környékére azonban az antiszemitizmus egyre inkább kezdett teret nyerni Ausztriában és emiatt Wald élete is veszélybe került. 1938 nyarán az Amerikai Egyesült Államokba emigrált, ahol folytatta kutatásait a statisztika és a játékelmélet területén. Wald elsősorban az úgynevezett szekvenciális analízis alapjainak lefektetéséről ismert. Létezik azonban emellett egy elfeledett anekdota, amelyet talán mára már kevesebben ismernek.

Röviddel azután, hogy megérkezett az Egyesült Államokba, Wald csatlakozott egy alkalmazott matematikai bizottsághoz (Applied Mathematics Panel), akikkel egy Columbiában lévő, "titkos" lakásban kezdett el dolgozni. A feladatuk olyan hadászati problémák megoldása volt, amelyekkel a hadparancsnokok nem tudtak foglalkozni, mivel azok komolyabb alkalmazott statisztikai tudást igényeltek. A légi csaták geometriáját grafikonokba és egyéb diagramokba képezték le, valamint a bombázások és egyéb taktikák hatékonysági mutatóit vizsgálták. A háború előrehaladtával munkájuk egyre nagyobb szerepet kapott, mivel az hozzájárult a harci repülőgépek levegőben maradásához.

Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a bombázó repülőgépek és azok legénységei voltak az egyik legnagyobb veszélynek kitéve. A bombázók viszonylag nagyméretű repülőgépek, amelyek emiatt jól láthatóak az ellenség számára. Erre jött rá az is, hogy elsődleges célpontnak számítottak. Nagy szerencse kellett ahhoz, hogy a legénység túléljen egy akár több órán át tartó utat ellenséges légtér felett, majd épségben vissza is térjen a bomba célpontra történő ledobása után. Így aztán még a legapróbb matematikai előny is nagyon értékesnek számított; a bizottságot, amelyben Wald dolgozott, ezért ismét segítségül hívták.

A légierő parancsnoksága azt kérdezte Waldtól és csapatától, hogy miként lehetne az egyes bombázó repülőgépek hazatérési esélyeit növelni. A hadmérnökök tudták, hogy a repülőgépeknek erősebb páncélzatra van szükségük, azonban nem lehetett az egész repülőt erős és nehéz páncéllal beborítani, mivel akkor az fel sem tudott volna szállni. A kérdés tehát az volt, hogy a repülőgépek mely részére érdemes azt a kevés  felszerelhető páncélzatot tenni, amelyet még elbír a szerkezet. Wald Ábrahám pedig ezen a ponton egy óriási baklövéstől mentette meg a katonaságot, amely nélküle a túlélési torzítás áldozatává vált volna.

A katonaság megvizsgálta azt a kevés bombázót, amelyek sikeresen visszatértek az ellenséges területről. Jegyzőkönyvezték, hogy a gépek mely részeken sérültek meg leginkább és egy visszatérő mintázat kezdett kirajzolódni. A legtöbb, golyók által okozott lyuk, rendszeresen a gépek szárnyai mentén, a farokrésznél és a törzs közepén helyezkedett el. Szárnyak, farokrész és törzs. Ezen információ birtokában mit javasolnánk a hadmérnököknek, hová tegyék az extra páncélzatot?

A parancsnokok oda akarták tenni a rendelkezésre álló, erősített páncélzatot, ahol a leginkább sérültek a repülőgépek, ahol a legtöbb lyukat lehetett látni. Wald azonban rögtön figyelmeztette őket, hogy ez nagyon rossz döntés lenne. A gépek túlélési esélyeit ezzel egyáltalán nem növelnénk.

Értjük, hogy miért rossz a parancsnokok javaslata? A parancsnokok nem láttak jól elsőre (Wald azonban ezt azonnal kiszúrta), hogy a lyukak pont azokat területeket mutatják meg, ahol a repülők a legerősebbek voltak. A lyukak azokon a részeken vannak, amelyeket ha szét is lövi az ellenség, a repülőgép még mindig hazajuthat. Extra védelemre valójában a lezuhant gépeknek lett volna szükségük, mégpedig azokon a részeken, ahol a túlélők sértetlenek voltak. A túlélő repülőkön lévő lyukak valójában pont azokat a helyeket mutatták meg, amelyek a legkevesebb többlet védelemre szorultak. Wald elmagyarázta, hogy pont ott a leginkább sérülékenyek a bombázok, ahol a túlélők sértetlenek; a lezuhant gépeket pont ezeken a részeken találták el.

A túlélési torzítást is figyelembe véve Wald és csapata kiszámolta, hogy a repülőgépek egyes részei mekkora sérüléseket képesek elviselni anélkül, hogy a gép lezuhanjon; majd bonyolult egyenletek segítségével megmutatták a parancsnokoknak, hogy az egyes részekre mennyi páncélzatot érdemes helyezni. E bonyolult egyenletek a mai napig használatban vannak.

A katonaságnak rengeteg adat és a legjobb minőségű alapanyagok álltak rendelkezésére, vezetőik mégis kis híján óriási hibát követtek el, mivel nem látták a hibát saját gondolatmenetükben. A repülőgépeket teljesen fölöslegesen erősítették volna meg Wald és csapata segítsége nélkül.

A túlélési torzítás

Ilyen történetek olvasása után mindig a következő kérdést érdemes feltennünk magunknak: ha az Egyesült Államok katonaságának vezetői képesek voltak egy ilyen egyszerű hibát véteni a túlélési torzításnak köszönhetően, akkor ez azt jelenti, hogy e gondolkodási hiba a mi hétköznapjainkban is jelen van és hatással van döntéseinkre és gondolkodásmódunkra? A válasz természetesen igen.

Egyszerűen fogalmazva, a túlélési torzítás miatt hajlamosak vagyunk túlságosan a túlélőkre fókuszálni, a nem túlélőket pedig figyelmen kívül hagyni. Szituációtól függően természetesen a túlélők és nem túlélők mindig mást és mást jelenthetnek. Néha ez azt jelenti, hogy az élőkre koncentrálunk az elhunytak helyett, a győztesekre a vesztesek helyett, vagy a sikeresekre a bukottak helyett. A bevezetőben lévő problémában a katonaság azokra a repülőkre koncentrált túlságosan, amelyek visszatértek a bombázásokról és figyelmen kívül hagyta a lezuhantakat.

Könnyű ebbe a hibába beleesni, elvégre szinte bármely esetben a túlélők azok, akik szem előtt vannak, akikről hallunk, akiket látunk; a nem túlélők pedig valamilyen módon rejtve maradnak előlünk. Ha a kudarc láthatatlanná tesz, akkor természetes, hogy a sikerre fogunk felfigyelni. Mindemellett könnyű megfeledkezni arról, hogy mi hiányzik; és fontos információt hordozhat az, ami hiányzik. Ha ebbe nem gondolunk bele, akkor azt sem fogjuk felismerni, hogy létezik egyáltalán hiányzó információ.

Mindig emlékeztetnünk kell magunkat arra, hogy amikor különválasztjuk a győzteseket a vesztesektől, a sikereseket a kudarcot vallóktól, az élőket az elhunytaktól, akkor csak az egyik oldalát nézzük a történetnek és elhanyagoljuk a másikat. Bizonyára sokan játszottunk már el a gondolattal, hogy éttermet nyitunk egy környéken, mert annyi jól működő, sikeres éttermet látunk. De honnan tudjuk, hogy hány nem sikeres étterem volt a környéken, amelyekről nem is tudjuk, hogy valaha is léteztek, mert becsődöltek? Az is lehet, hogy az induló éttermek 90 %-a már az első évben tönkremegy. E kudarcokat sosem fogjuk látni, mert azok eltűnnek. Az ismert matematikus, Nassim Taleb erről a következőt írja az 'A fekete hattyú" c. könyvében: "The cemetery of failed restaurants is very silent." (Kb. Nagyon csendes a kudarcot vallott éttermek temetője.) A túlélő éttermek azért lesznek nagyon sikeresek ebben a gyilkos környezetben, mert csak a legjobbakból és legszerencsésebbekből lehetnek túlélők. Mi pedig csak ezeket a rendkívül sikeres éttermeket látjuk nap mint nap, amiből tévesen arra következtethetünk, hogy milyen jó üzletág ez. Ehelyett azt kellene megjegyezzük magunknak, hogy inkább kerüljük el az étterem bizniszt.

A túlélési torzítás teszi vonzóvá számunkra a diétás gurukat, a celeb vezérigazgatókat és a sportoló szupersztárokat is. Vágyunk, hogy megtudjuk a sikerüknek titkát, szinte elkerülhetetlen. Rejtett nyomokat keresünk sikereik mögött, amelyek segítségével jobbá tehetnénk az életünket, miközben hasonlóan nehéz helyzetben vagyunk, mint amilyenben ők is voltak. Az egyetemek és a különféle konferenciák mind példamutató beszélőket részesítenek előnyben, akik balsorsuk és rossz esélyeik ellenére győztesként emelkedtek ki a tömegből. A gond itt az, hogy ezen inspiráló személyiségektől ritkán tudjuk meg azokat a dolgokat, amelyeket kerülni kell a siker érdekében, mégpedig azért, mert ők nem is tudják mik azok. Az ilyen jellegű információk elvesznek azokkal az emberekkel, akik nem arattak sikert, akik nem kerülnek ki jól a különféle rossz szituációkból. Őket senki sem fogja felkérni, hogy beszédet tartsanak egyetemeken és konferenciákon, sosem fognak címlapra kerülni. Pedig azt, hogy mit NE csináljunk, tőlük lehetne igazán megtanulni. A tanácsadó bizniszt kizárólag a túlélők irányítják.

Az ismert pszichológus, Daniel Kahneman azonban világosan kifejti a "Gyors és lassú gondolkodás" című könyvében, hogy egy ostoba döntés, amely végül jól sül el, utólag zseniális döntésnek is tűnhet. A rendkívül sikeres cégek (mint például a Microsoft vagy a Google) múltban hozott jó döntései olyanok, mint a töltények által okozott lyukak a repülőkön. Azok a cégek viszont, amelyek csődbe mentek egy rossz döntés után, szépen lassan eltűnnek az emlékezetünkből. Kahneman szerint amikor egy cég történelmét elemezzük ki, akkor érdemes visszamenni azokba az időkbe, amikor a cég éppen csak megélt. Gondolkozzunk el azon, hogy a cég egy ekkor hozott döntésének az eredménye vajon megjósolható volt-e vagy sem! Ha nem, akkor valószínűleg olyan mintázatokat látunk, amelyek utólag tűnnek csak jól megalapozottnak, a döntéshozatal pillanatában azonban kaotikusak voltak. Kahneman szerint ha összegyűjtjük a nagyobb sikereket és valami közöset keresünk bennük, akkor csupán egyetlen dolgot fogunk találni: a szerencsét.

Ha mindennapi küzdelmeinkre ily módon szerencsejátékként tekintünk, akkor érdemes Barnaby James, a Google mérnökének álláspontját is meghallgatni a dologról. Szerinte a hozzáértés lehetővé fogja tenni, hogy több fogadást kössünk, azonban ez sem garancia a sikerre. Pontosan ezért ő is arra figyelmeztet, hogy óvakodjunk a sikeres emberek tanácsaitól. Az ismert vállalkozó, Jason Cohen, arra hívta fel a figyelmet, miközben a túlélési torzításról írt, hogy mivel nem tudunk visszamenni a múltba és nem tudunk 20 azonos Starbucks kávézót beindítani, ezért sosem fogjuk megtudni, hogy a cég üzleti modellje volt-e a hihetetlen sikerének titka, vagy az egész valami olyan véletlenen múlt, ami nem is volt a cégvezetők irányítása alatt. Pontosan ezért minden olyan könyvvel és tanáccsal szemben szkeptikusnak kell lennünk, amely úgy ígér győzelmet az élet játékában, hogy csupán egy konkrét példát kell követnünk.

A túlélési torzítás valósággal lefagyaszthatja elménket egy olyan állapotba, amelyben tévesen azt hisszük, hogy a siker nagyon gyakori, ezért könnyű arra szert tenni. Ezáltal pedig teljesen hamis valóságképet fogunk kialakítani magunkban, mivel jelentősen túlbecsüljük a tényleges túlélők számát.

Íme egy egyszerű példa erre, amivel garantáltam találkoztunk már. Nagyon sokan gondolják azt, hogy a régi dolgok egy sokkal nagyobb szaktudást reprezentálnak, mint az újabbak. Biztos rengetegszer hallottuk már, hogy "Ma már nem csinálnak olyan jó xyz-t, mint régen!". Biztos volt már olyan autónk, amely csak pár évig bírta, aztán sorra kellett cserélni az egyes alkatrészeket. Mérgesen megyünk ezek után az utcán és mit látunk? Egy Volkswagen Bogár megy el előttünk, mintha csak most érkezett volna meg a gyártósorról. Ez is a túlélési torzítás munkája. A Bogár, az El Camino vagy a VW Minibusz mind azon maréknyi típusok közé tartoznak, amelyek nagy számban, hosszabb ideig túlélők maradtak és ezáltal klasszikusokká váltak. No de mi van azzal a több száz vacak modellel, amelyek tetemei millió számban fekszenek a roncstelepeken szerte a világon? Ezek száma nagyságrendekkel felülmúlja az imént említett, maréknyi szerencsés, jól karbantartott és imádott túlélőt. A HowStuffWorks internetes portál szerkesztője, Josh Clark szerint a szakértők egyértelműen azon az állásponton vannak, hogy az elmúlt két évtized autói messze sokkal megbízhatóbbak és biztonságosabbak, mint az 50-es vagy 60-as évek autói. Sokan mégis tévesen ezt fordítva gondolják igaznak, ez pedig a túlélési torzításnak és annak a kevés túlélőnek köszönhető. Azok a példák, amelyek megcáfolnák ezeket az állításokat nem érhetőek el közvetlenül, hiszen a roncstelepen rozsdásodnak. Látjuk, hogy ez mennyire hasonlít Wald Ábrahám anekdotájára és a bombázó repülőgépekre? Pont, mint a visszatérő bombázok, a Bogár is túlélő lett és önmagában reprezentálja a 60-as évek autóit, mivel még mindig gyakran látható és jól elérhető. Azt a sok millió régi kocsit, amelyeket lehetetlen volt rendesen karbantartani vagy amelyek rosszul voltak megtervezve, mind figyelmen kívül hagyjuk, akárcsak azokat a bombázó repülőgépeket, amelyek sosem tértek vissza.

Ugyanezek a folyamatok játszódnak le fejünkben, amikor a régi idők művészetéről elmélkedünk. Az ismert fényképész, Mike Johnston szerint amikor felidézzük egy kor művészetét, akkor általában olyan alkotások jelennek meg előttünk, amelyek ténylegesen minőségiek. Véleményünket egy múltbeli korról azok a festmények, irodalmi alkotások és zenék határozzák meg, amelyek jó minőségűek, amik fennmaradtak és ismertté váltak. Pedig a jelenlegi popkultúránk minden egyes pillanatában sokkal több a vacak, mint a remekmű. De hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy az marad fenn, ami jó, ami minőségi, a gyenge alkotásokra pedig senki sem fog emlékezni. Nem igaz, hogy régen az emberek jobb festők, jobb költők és jobb zenészek voltak, mint ma. Mivel többnyire a minőségi alkotások maradnak csak fenn, ezért elménkben egy torz kép alakul ki a múltbeli korok művészetéről.

Azért is leszünk a túlélési torzítás áldozatai, mert alapjába véve rossz statisztikusok vagyunk. Gyakran kérdezzük például a szép kort megélt embereket, hogy mi a titkuk. De azért cselekszünk így, mert ők az egyedüliek, akiket megkérdezhetünk. Azok az emberek, akik olyan rossz egészségügyi döntéseket hoztak, amelyeket ténylegesen kerülnünk kellene, mind békében nyugszanak a föld alatt. Őket nem kérdezhetjük meg választásaikról. Egyszer Willard Scott bemutatott a műsorában egy 110 éves hölgyet, aki szerint hosszú életének titka saját "étrendje", amely szivarkákból, sajtrudakból és Robitussinnal meg juharsziruppal ízesített pulykahúsból áll. Hát akkor minek járunk konditerembe, meg miért próbálunk minél többet sportolni és emellett egészségesebben táplálkozni? Nem vesszük észre azonban, hogy a 110 éves hölgy típusú emberek egy nagyon kis részét képezik csak a mai napig élőknek. Ők azok, akik a haranggörbe szélén helyezkednek el. Sokkal többen vannak azok, akik naponta fogyasztottak zsíros ételeket és nem éltek olyan sokáig, hogy a tévében megjelenhessenek és elmondhassák történetüket. Az egészségtelen életmód nem fog jóra vezetni, azonban mindig lesz egy maréknyi szerencsés ember, aki aztán megjelenik a tévéműsorokban és az ismert magazinokban, ahol elmondja, hogy a hosszú élet titka napi egy doboz cigaretta.

Az ismert mentalista, Derren Brown egyszer azt mondta, hogy 10-szer fog feldobni egy pénzérmét, az eredmény pedig mind a 10-szer fej lesz. A közönség aztán döbbenten nézte, amint jóslatából valóság lett. Hogyan csinálta? Úgy, hogy előtte 9 órán át filmezte magát, amint pénzérméket dobál, egészen addig, amíg meg nem lett a kívánt eredmény. A rossz feldobásokat aztán kivágta és csak a jókat hagyta meg.

A különböző fogyókúrás terméket és fitnesz étrendek teljesen hasonlóan próbálják eladni magukat: elrejtik a kudarcokat, a többit pedig a túlélési torzításra bízzák. Mindig a legkiemelkedőbb és legdurvább eseteket fogják hangoztatni. Azokról a vásárlókról, akiknek nem segített a csodaszer, biztosan nem fogunk hallani, legalábbis nem az értékesítőtől. Akik végigcsinálják a diétát, vagy rendszeresen szedik a csodapirulát, de nem sikerül fogyniuk, senki sem fogja fotózásokra meghívni, hogy aztán címlapra vagy főműsoridőbe kerülhessenek; ott csak a sikereseket láthatjuk.

Hasonló probléma jelenik meg a tudományos publikációknál is, a túlélési torzítás ugyanis a tudomány világába is beleásta magát. Azokat a kutatásokat, amelyek nem mutattak pozitív eredményt, sokáig be sem küldték publikálásra, vagy, ami még rosszabb, a neves szaklapok visszautasították azokat. Ha ez sokáig gyakorlat marad, akkor a szaklapokban csupa pozitív eredményt fogunk tudni csak olvasni, a "túlélő" kutatásokat, a negatívakról viszont semmit sem fogunk tudni. Ezt a fajta publikációs torzítást a pszichológusok találóan fiókhatásnak nevezték el, mivel a negatív kimenetelű kutatások a fiókba kerülnek és örökre ott maradnak. Természetesen a tudományos világban már küzdenek a fiókhatás ellen és sok tudós kiáll a negatív vagy jelentéktelen pozitív kimenetelű kutatások széleskörű publikálása mellett. A szkeptikus mozgalmak egyik legismertebb alakja, Phil Plait csillagász szerint ez a fajta torzító hatás különösen kártékony, hiszen definíció szerint láthatatlan. Csak akkor vesszük észre, ha olyan jellegű kérdéseket teszünk fel magunknak, mint például "Biztos minden adatot látok?" vagy "Mi az, amit nem látunk?". Nagyon nehéz e kérdéseket megválaszolni, sőt, azok gyakran megválaszolhatatlanok. De muszáj feltennünk őket, különben sosem kaphatunk választ rájuk.

A hiányzó információ után való kutakodás hiánya a nagyobb cégeket is megtévesztheti. Képzeljük el, hogy egy cég egy kérdőívet küld ki az alkalmazottaknak, amelyben a munkával és munkahellyel való elégedettséget próbálja felmérni. E kérdőívet azonban csak azok tudják kitölteni, akik éppen a cégnél dolgoznak. Aki kilépett, mert valamivel nem volt megelégedve, már nem tudja elmondani, hogy szerinte mik a problémák. Az ilyen kérdőívek pont azt nem fogják elárulni, ami amúgy a céljuk lenne. Ha a cég vezetősége nem veszi figyelembe a túlélési torzítást, akkor papíron úgy tűnhet, hogy minden rendben van, a valóság azonban ettől eltérő is lehet.

Ha úgy éljük le az életünket, hogy csak a "túlélőktől" tanulunk, csak a sikeres emberek könyveit olvassuk és csak a sikeres cégek történelmét tanulmányozzuk, akkor a világról alkotott képünk erősen torz, tudásunk pedig rendkívül hiányos lesz. Éppen ezért, amikor tanács után kutatunk, érdemes arra is fókuszálni, hogy mit NE csináljunk, hogy mi az, ami hiányzik, ahogy azt Phil Plait javasolta. De ne számítsunk arra, hogy ezen információkat megtaláljuk a sikeres emberek idézeteiben és bibliográfiáiban. Ők nem feltétlenül tudják, hogy szerencsések voltak-e és, hogy milyen mértékben. Sokan nem látják át, hogy a sikeresek hajlamosak azt az érzetet kelteni, hogy a valószínűtlen események valójában gyakoriak. Arról se feledkezzünk meg, hogy a bukottakat senki sem fizeti, hogy tanácsokat osztogassanak arról, hogy miként lehet a bukást elkerülni. Ez pedig nem igazán szerencsés, mivel a siker gyakran katasztrófák elkerüléséből áll, miközben rutinosan elviseljük a kezelhető károkat.

Forrás

A bejegyzés a David McRaney által publikált, You Are Not So Smart podcast egyik részéből készült. A podcast célja az emberi gondolkodás hibáinak ismertetése és kielemzése, emiatt természetesen csak ajánlani tudom mindenkinek!

komment

Kognitív torzítások az orvosi diagnózisokban

2017. május 09. 17:18 - Zsolesz14

Bevezető

Evan McKinley egy szép, tavaszi napon, az Új-Skóciában (Kanada) lévő, Halifax városához közeli erdőkben túrázott. Egyszer csak szúró fájdalmat érzett mellkasában. McKinley a negyvenes évei elején járó vadőr volt, remek kondícióban. Volt már rá példa, hogy napokig kellemetlenül érezte magát a mellkasa miatt, de ez valami más volt: minden egyes levegővétel erősen fájt. McKinley lassan a pajtájához ért, ahol megpihent és megvárta, míg elmúltak fájdalmai. Munkája miatt gyakran kellett nehéz csomagokat cipelnie, így hozzá volt szokva az izomlázhoz, ez azonban teljesen más típusú fájdalom volt. Emiatt úgy döntött, orvoshoz megy.

Aznap Pat Crosskerry volt az ügyeletes orvos a Halifaxhoz közeli, Dartmouth Általános Kórház sürgősségi osztályán. Figyelmesen hallgatta McKinleyt, amint a tüneteiről számolt be. Közben megjegyezte magának, hogy páciense izmos ember; arca vöröses, ami normális egy olyan embertől, aki a nap nagy részét a szabadban töltötte; valamint nem izzadt. (Az izzadás a szívbetegség jele lehet.) McKinley elmagyarázta, hogy a fájdalom a mellkasa közepén érződött, azonban az nem terjedt át a kezére, nyakára vagy hátára. Azt is elmondta, hogy sosem dohányzott és sosem volt túlsúlyos; családjában nem volt szívroham, stroke vagy cukorbetegség; és nem érte különösebb stressz mostanában. A magánélete is rendben volt, a munkáját is nagyon szerette.

Crosskerry megmérte páciense vérnyomását és pulzusát, amelyek mind normálisak voltak egy sportos emberre. Ezután meghallgatta tüdejét és szívét, azonban semmi rendelleneset nem tapasztalt. McKinley nem érzett fájdalmat, amikor orvosa nyomást gyakorolt a bordái és mellcsontja közötti részre. Nem volt duzzanat vagy érzékenység a vádlijában és combjában. Végül az orvos elküldte McKinleyt EKG-ra, mellkasröntgenre és vérvételre. Egyik vizsgálat sem mutatott ki semmi rendellenességet, így Crosskerry nem aggódott páciense mellkasi fájdalmai miatt. Úgy gondolta, hogy csupán megerőltette magát munka közben és esetleg megrándultak az izmai. Mivel egyáltalán nem gyanakodott arra, hogy ennek köze lenne a szívéhez, ezért hazaengedte páciensét.

Crosskerry a következő nap késődélutánján jött be újra a kórházba, ekkor kezdődött a következő műszak. Kollégája rossz hírrel várta: McKinleyt szívinfarktussal hozták be aznap reggel. Crosskerry teljesen ledöbbent. Munkatársa megpróbálta vigasztalni, de ő tudta, hogy olyat hibázott, ami betege életébe is kerülhetett volna. (McKinley túlélte.) "Teljesen nyilvánvaló, hibáztam" - mondta egy későbbi interjú során. "És miért hibáztam? Nem azért, mert hanyag vagy figyelmetlen voltam. Azért hibáztam, mert gondolkodásomat túlságosan befolyásolták a kockázati tényezők hiányai és az, hogy milyen egészségesnek tűnt a betegem."

Tovább
komment

Tanulságok egy hibás klinikai vizsgálat történetéből

2017. május 03. 17:08 - Zsolesz14

A krónikus fáradtság szindrómát (CFS - Chronic Fatigue Syndrome) önálló betegségként kezeli ma az orvostudomány; főbb jellemzői a hosszú ideig tartó fáradtság, kimerültség és egy sor egyéb tünet, amelyek mind hátráltatják a páciens hétköznapi tevékenységeit. Néha influenzaszerű megbetegedések után alakul ki, de megjelenhet mindenféle előzmény nélkül is. A betegség oka ismeretlen. Vita tárgya továbbá az orvostudományon belül a pontos diagnosztikai kritérium, a javasolt kezelések pedig nem igazán nevezhetőek hatékonynak. Az utókezelés során a páciensek 8-63 %-a mutat javulást, azonban a felnőtt betegek kevesebb, mint 10 %-a képes a betegség előtti állapotba visszatérni.

Egy 2001-es irodalmi áttekintés a Journal of the American Medical Association (JAMA) szaklapban azt találta, hogy a kognitív viselkedésterápia (CBT - cognitive behavioral therapy) és a napi fizikai terhelés fokozatos növelése (GET - graded exercise therapy) a legígéretesebb potenciális gyógymódok, azonban a rendelkezésre álló bizonyítékok vegyes kimenetelűek voltak. A pozitív kimenetelű kutatások tele voltak módszertani problémákkal. Az áttekintés arra is figyelmeztetett, hogy a szubjektív mércét alkalmazó pozitív eredmények nem jelentették feltétlenül azt, hogy a betegek fizikai állapota ténylegesen javult volna. Mindezek miatt útjára indult a PACE klinikai vizsgálat, melynek célja a potenciális gyógymódok hatékonyságának megállapítása lett.

Tovább
komment

Hogyan diagnosztizálnak az orvosok? Vajon helyettesíthetőek a jövőben számítógépekkel?

2017. április 25. 17:01 - Zsolesz14

A tudománykommunikációban jártasabbaknak nem kell Dr. Siddhartha Mukherjee-t bemutatni, aki onkológus, kutatóorvos, őssejtekkel foglalkozó biológus és mindemellett rendkívül tehetségesen és szórakoztatóan ír még a legkomplikáltabb tudományos területekről is. Több könyve közül a legismertebb a Betegségek betegsége, amelyért Pulitzer díjat kapott. Jelenleg, többek között, egy új könyv írásával is foglalkozik, amely az immunológia témakörét fogja kitárgyalni, beleértve annak a tévhitnek az elintézését is, hogy az oltások autizmust okoznak.

Minden írását érdemes elolvasni és szerencsére nem kell megvárni a következő könyvét, mivel április 3-án megjelent egy cikke a The New Yorker lapban A.I. Versus M.D. címmel, amelyben azt a kérdést feszegeti, hogy mi történne, ha automatizálnák az orvosi diagnosztizálásokat. Mindenkit arra bátorítok, hogy kattintson ide és olvassa el a cikkét! A rengeteg részletnek és a kiemelkedő írói stílusnak köszönhetően garantáltan nagyon szórakoztató élményben lesz részünk. Megpróbálom összefoglalni a cikk lényegét azoknak, akik valamilyen ok miatt nem kattintottak és továbbra is engem olvasnak.

medical-robot.jpg

Ő lenne a jövő orvosa? Nem valószínű. (Kép forrása)

Tovább
komment

Napitanulság 11 - Túlélési torzítás

2017. április 23. 10:43 - Zsolesz14

A #napitanulság a blog Facebook oldalán többé-kevésbé heti rendszerességgel megjelenő, rövid, szkeptikus témájú gondolatsor, amelyet legtöbbször valamilyen hivatkozás vagy kép kísér.

17991093_1892621057674607_2016928363987448935_n.png

Kép forrása

A túlélési torzítás (survivorship bias) egy logikai hiba, mely során azokra az emberekre koncentrálunk, akik sikeresen átmentek egyfajta kiválasztási folyamaton, de figyelmen kívül hagyjuk azokat, akik nem. Jellemzően ez a nem sikeres emberek nem jól láthatósága miatt történik így.

A lottózás egy egyszerű példa: itt sokakat inspirál az a kevés ember, akinek telitalálata volt, ugyanakkor az a sok millió ember, aki sosem nyert semmi komolyat, figyelmen kívül van hagyva. Márpedig egy lottószelvény ára úgy van meghatározva, hogy a nyeremény várható értéke negatív legyen. Emiatt elvileg hosszú távon nem éri meg lottózni.

A túlélési torzítás nagyon sok területen jelen van: az üzleti életben, a közgazdaságtanban, az építészetben, a hadtudományokban, az orvostudományban stb.

Ha elég sokan tanulmányoznak egy konkrét jelenséget, akkor előbb-utóbb lesznek statisztikailag szignifikáns eredmények pusztán a véletlen miatt. Figyelembe véve, hogy a pozitív kutatásokat sokkal inkább szeretik publikálni, már el is jutottunk a publikálási torzítás egy fajtájához. Ezért is lehet találni például olyan klinikai vizsgálatokat, amelyek a homeopátia hatásosságát igazolják. A bizonyítékok összessége szerint viszont az hatástalan.

komment

Napitanulság 10 - A természet nem jó fej

2017. április 23. 10:37 - Zsolesz14

A #napitanulság a blog Facebook oldalán többé-kevésbé heti rendszerességgel megjelenő, rövid, szkeptikus témájú gondolatsor, amelyet legtöbbször valamilyen hivatkozás vagy kép kísér.

17862332_1442807039105011_2079408032065400121_n.jpg

Kép forrása

A természet nem jó fej. A természetességre törekedni és visszavágyni azokba az időkbe, amikor a természet uralkodott (valamilyen szinten persze jelenleg is uralkodik rajtunk) nem valami jó ötlet.

A tudománynak hála a várható élettartamunk stabilan nőtt az elmúlt 100 évben. Való igaz, hogy ez a születési halálozások drasztikus lecsökkenésének is köszönhető, de önmagában nem magyarázható azzal.

Tudj meg többet a témáról az ehhez kapcsolódó bejegyzésemből.

komment

Hátborzongatónak találod a véletlen egybeeséseket? Pedig nem kellene!

2017. április 18. 17:13 - Zsolesz14

Az Egyesült Államok két elnökét, Abraham Lincolnt és John F. Kennedyt 1860-ban, illetve 1960-ban, egymástól pont 100 évre választották meg. Mindkettőjüket egy három nevű merénylő ölte meg, amely nevek mindkét esetben 15 betűből állnak: John Wilkes Botth és Lee Harvey Oswald. Egyikük sem jutott el a tárgyalására. Izgalmas, mi? De ez nem minden!

Lincolnnak volt egy Kennedy nevű, Kennedynek pedig egy Lincoln nevű titkára. Mindkettőjüket pénteken ölték még, miközben a feleségük mellett ültek. Lincolnt a Ford Színházban, Kennedyt pedig egy Lincoln típusú, Ford gyártmányú autóban. Mindkét elnököt egy Johnson nevű elnök követett, Andrew Johnson Lincolnt és Lyndon Johnson Kennedyt. Andrew 1808-ban született, Lyndon pedig 1908-ban. Mégis mekkora esély van minderre?

14 évvel a Titanic elsüllyedése előtt, 1898-ban, Morgan Robertson írt egy 'Futility' című novellát. A mű 11 évvel a Titanic megépítésének kezdete előtt íródott. A hasonlóságok a valós hajószerencsétlenség és a mű története között szinte már ijesztőek.

A novella egy Titan nevű, óriási hajóról szól, amelyet az emberek elsüllyeszthetetlennek gondoltak. A legnagyobb hajó volt, amit valaha építettek és belülről egy luxushotelnek nézett ki. Akárcsak az akkor még nem is létező Titanic. A Titan 20 mentőcsónakkal rendelkezett, feleannyival, mint amennyi ténylegesen szükséges lett volna. A Titanicon 24 mentőcsónak volt, ugyancsak feleannyi, mint amennyi kellett volna. A könyvben a Titan áprilisban egy jéghegynek ütközik 400 mérföldre Newfoundlandtől. A Titanic-kal évekkel később ugyanez történt, ugyanabban a hónapban és körülbelül ugyanott. A novellában a Titan elsüllyedt és az utasok több mint fele meghalt, akárcsak a Titanicnál. A halottak száma a könyvben és a jövőbeli, valós hajószerencsétlenségnél nagyon közel van egymáshoz. Az egybeeséseknek ezzel nincs vége! Mindkét hajónak 3 propellerje és 2 árbóca volt. Mindkettő 3000 utast volt képes szállítani és mindkettő éjfél körül ütközött jéghegynek.

Morgan Robertson akkor jövőbelátó volt? Ez a sok egybeesés nem lehet véletlen!

Nostradamus a 16. században a következőt jósolta: (ez egy neten talált magyar fordítás, az eredetit lásd itt)

Éhségtől dühödt vadállatok fognak átúszni a folyókon
a csatatér nagyobb része Hister ellen lesz,
vasketrecben vonszolják a nagy embert, míg
Németország gyermeke semmit sem tart tiszteletben.

Ez elég ijesztő. Hister ténylegesen úgy hangzik, mint Hitler. Nostradamus több jóslata szól egy német férfiról, aki nagy háborúkat indít és rejtélyes módon hal meg. Ez is pusztán véletlen lenne?

Lenyűgözőnek és hátborzongatónak tartod az eddigieket? Úgy gondolod, hogy mindez túl furcsa ahhoz, hogy pusztán a véletlennel legyen magyarázható? Ha igen, akkor rossz hírem van: hibásan gondolkozol. Mindhárom fenti példánál ugyanis már réges-régen megtörtént a célba lövés, a céltábla viszont csak utólag került a lyukak köré. Ez a texasi mesterlövész érvelési hibája. Nézzünk egy utolsó példát, hogy mindez világos legyen!

Tovább
komment

Napitanulság 9 - Szkeptikus bűvészek

2017. április 14. 09:53 - Zsolesz14

A #napitanulság a blog Facebook oldalán többé-kevésbé heti rendszerességgel megjelenő, rövid, szkeptikus témájú gondolatsor, amelyet legtöbbször valamilyen hivatkozás vagy kép kísér.

17833961_1432779140107801_221094434511488968_o.jpg

A kérdésre egyszerű a válasz: ők tudják a legjobban, hogy milyen könnyen csaphatóak be az emberek.

Az átverések ellen pedig nem véd meg intelligenciánk sem. Gondolhatnánk, hogy az okos emberekkel nehezebb dolguk van a bűvészeknek, mert ők eszesebbek és ennélfogva könnyebben jönnek rá a különböző trükkökre. Ez azonban tévedés.

Bármelyik bűvész azt fogja erre mondani, hogy nincs is jobb közönség egy teremnyi tudósnál, akadémikusnál vagy Mensa tagnál. E csoportok tagjai az intelligenciájuknál és képzettségüknél fogva azt HISZIK, hogy könnyedén le fogják leplezni a trükköket, de ez nem így van. Pontosan ezért csaphatóak be sokkal könnyebben, mivel annyira intenzíven nézik a trükköket, hogy sokkal egyszerűbb őket félrevezetni. James Randi, az ismert bűvész például rendszeresen csap be Nobel díjasokat a legegyszerűbb trükkökkel.

A képen egyébként James Randi, Penn Jillette és Teller látható.

Olvass többet erről a témáról itt és ebben a bejegyzésemben.

komment

Két ok, amiért okos emberek is hihetnek furcsaságokban

2017. április 11. 16:58 - Zsolesz14

Egyik előző bejegyzésemben Ben Carson kapcsán felvetődött az a kérdés, hogy mégis miként lehetséges az, hogy okos emberek viszonylag gyakran hisznek furcsa dolgokban (pongyolán fogalmazva: hülyeségekben). Hogyan lehetséges például, hogy valaki kiválóan elvégzi az orvosi egyetemet és aztán mégis a homeopátia, az akupunktúra vagy akár az energiagyógyászat híve lesz? (Vagy még rosszabb esetben oltásellenes.) Miért van az, hogy egyes tudományterületek nagy professzorai is gyakran hisznek a legközismertebb városi legendákban, babonákban vagy tévhitekben? Adhatunk egyszerű választ is erre a kérdésre: az egyetemek többnyire szakmaspecifikus tudást nyújtanak, nem tanítják meg az embert kritikusan gondolkodni. Ha viszont jobban elmélyedünk abban, hogy az emberek miként alakítják ki saját meggyőződéseiket, akkor látni fogjuk, hogy itt jóval többről van szó.

Tovább
komment

Az édesítőszerek segíthetnek a fogyásban és súlyunk megtartásában

2017. április 04. 17:11 - Zsolesz14

artificial-sweeteners.jpgAz alacsony energiatartalmú édesítőszerek (Low Energy Sweetener - LES), mint például az aszpartám, a szukralóz vagy a stevia, mindig is nagy viták tárgyai voltak a közvéleményben. Egyrészt sokan mesterséges anyagként tekintenek rájuk, ami pedig mesterséges, az egészen biztosan káros;  mások viszont a cukorról nincsenek jó véleménnyel, így aztán helyettesíteni szeretnék azt valamivel. Ez a szakirodalmi áttekintés, amely az International Journal of Obesity szaklapban jelent meg, azt vizsgálta, hogy az alacsony energiatartalmú édesítőszerek fogyasztása segíthet-e testsúlyunk megtartásában, illetve a fogyásban. Ebben a publikációban képet kapunk e kérdés összetettségéről, valamint arról, hogy milyen fajtájú bizonyítékok léteznek, amelyek e kérdéskörrel foglalkoznak. Ezen változatos kutatások megismerése mindenképpen hasznos, ha más nem azért, hogy kiszúrjuk a rossz tudományt. A sajtóban ugyanis gyakran fordul elő, hogy egy ilyen kutatást kiragadva a többi közül azt nem megfelelő kontextusban ismertetik, ezáltal hibásan érvelve az édesítőszerek ellen, vagy akár mellett.

Tovább
komment