Schrödinger Kutyája

Tudománykommunikáció, szkepticizmus, kritikus gondolkodás

Elmefilozófia II. - Mi a baj a szubsztanciadualizmussal?

2012. január 10. 20:50 - Zsolesz14

Ígéretemet betartva folytatom a barangolásomat az elmefilozófia világában. Az előző bejegyzésben röviden arról volt szó, hogy a tudomány és azon belül is leginkább az idegtudomány mit tudott hozzátenni ezen területhez. Azt láthattuk, hogy igen sok mindent. Valamilyen elméletet pedig leginkább ezek figyelembevételével érdemes alkotni.

A filozófia szempontjából laikusok (nem tagadom, hogy én is közéjük tartozom) körében az egyik legnépszerűbb elmefilozófiai irányzat a szubsztanciadualizmus. Egyes ezoterikus vagy New Age "elméletekhez" ráadásul egyenesen nélkülözhetetlen. Ezzel szemben az elmefilozófusok körében nem ennyire népszerű ez az irányzat. Ennek egyik oka pont az előző bejegyzésben keresendő: a tudomány sorra produkálja az olyan eredményeket, amelyek nagyon nehezen (vagy akár egyáltalán nem) egyeztethetőek össze vele. A másik ok pedig az, hogy komoly ellenérvek hozhatók fel az elmélet ellen még akkor is, ha nem vesszük figyelembe a tudomány eredményeit.

Az utóbbi csoportba tartozó érvek közül a legerősebbet fogom bemutatni ebben a bejegyzésben, azt, amelyik a legnagyobb problémát jelenti a szubsztanciadualizmusnak. Akit esetleg több ellenérv is érdekel, annak fogok forrásokat és további olvasnivalót mutatni a bejegyzés végén.

A szubsztanciadualizmus (a továbbiakban ezt dualizmusnak fogom rövidíteni) szerint az elme, lélek vagy szellem alapvetően különböző dolog, mint a fizikai test. Mit mond a dualista, mik a mentális állapotok, mi az érzet, a gondolat vagy az érzelem? Azt, hogy a mentális állapotok a mentális vagy szellemi szubsztancia állapotai. Itt egy olyan típusú szubsztanciáról van szó, amely nem rendelkezik fizikai tulajdonságokkal.

Ennek az irányzatnak a gyökerei egészen az ókorig nyúlnak vissza, mégis Descartes elméletét érdemes vizsgálni, mégpedig azért, mert neki volt először olyan a "lélekfelfogása", hogy abban a lélek fogalma a mai értelemben vett elme értelmében szerepel. Descartes dualizmusa három fontos alapgondolaton nyugszik: a test és az elme egy-egy szubsztancia, a test és a lélek reálisan különbözik egymástól és a test és a lélek okságilag hat egymásra.

A fő probléma: az interakció

A dualizmus elleni legegyszerűbb ellenvetés a test és a lélek interakcióját, vagy kölcsönhatását érinti. Jogosan merülhet fel a kérdés ugyanis, hogy ha egyszer a test és a lélek alapvetően különböznek egymástól, akkor hogyan képesek kölcsönhatni?

Ezt a gondolatmenetet kissé leegyszerűsítve a szellemek ellen is fel lehet hozni. Ezeket ugyanis sokan valami anyagtalan dologként kezelik, definiálják. Ugyanakkor sok történetet olvasni arról, amikor valaki szellemeket lát vagy hall, vagy olyanokat is, ahol a szellemek elmozdítottak dolgokat, ajtókat nyitottak ki. Itt is felmerülhet a kérdés, hogy hogyan képes egy anyagtalan, nem fizikai dolog például kinyitni az ajtót vagy stimulálni a szemünket. Sokan erre azt mondanák, hogy a szellemeket nem a hétköznapi értelemben vett szemükkel látják a "látók", hanem valamilyen "harmadik" vagy "lelki" szemükkel. Ezzel azonban csak kitérni próbálnak a kérdés elöl, amely ezáltal nem veszít semmit jogosságából és továbbra is megválaszolatlan marad.

Térjünk most vissza a dualizmusra. Több kérdés is felmerült. Például ha a mentális folyamatok nem fizikaiak és nem térbeliek, vagyis nem lokalizálhatóak térben, akkor hogyan lehetséges, hogy egy adott mentális állapot éppen a neki megfelelő test helyén okoz valamit? Miért vagyok képes csak a saját kezemet felemelni és másét nem?

Vegyük azonban észre, hogy ezek a kérdések csupán "kellemetlenek" a dualista számára, magát a dualizmust nem cáfolják. Annyit lehet mindösszesen levonni következtetésként, hogy a test és a lélek kölcsönhatása rejtélyes. Descartes például azt állította, hogy a tobozmirigyben történik ez az interakció.

A komolyabb probléma akkor következik be, amikor hozzávesszük az egészhez a fizikai világról alkotott egyik alapvető felfogásunkat a fizikai világ oksági zártságának vagy a fizika teljességének az elvét. Ez egyszerűen megfogalmazva azt jelenti, hogy a fizikai események okai és okozatai nem vezetnek ki a fizikai események köréből. Kicsit pontosabban: minden egyes fizikai eseményt az azt megelőző fizikai esemény okozza, mégpedig olyan módon, hogy (összhangban a megfelelő fizikai törvényekkel) a megelőző esemény önmagában elégséges a kérdéses esemény kiváltásához. (Rövid megjegyzés: ezt az elvet a Descartes-ot követő filozófusok többsége, beleértve a "maiakat" is, elfogadta) Ha ezt az elvet elfogadjuk, akkor rögtön gondba leszünk a dualizmussal, mégpedig azért, mert ez utóbbi a következő két dolgot állítja:
1. A mentális állapotok nem fizikai állapotok.
2. Létezik mentális okozás, vagyis a mentális állapotok okozhatnak fizikai eseményeket.
Hogy lehet az, hogy egy mentális állapot okoz egy fizikai hatást, amikor mindemellett ezt a hatást egy másik fizikai hatás is okozza, amely ráadásul önmagában elégséges a kérdéses fizikai hatás létrehozásához? Nagyon úgy tűnik, hogy a mentális állapot felesleges, a dualizmus pedig nem képes magyarázni a mentális okozást. 

Ezzel azonban nincs vége, a dualista számára akad egy (igaz csak ideiglenes) menekülő út: mondhatja azt, hogy egy adott fizikai esemény mentális oka egy további ok annak fizikai oka mellett. Ezt úgy kell érteni, hogy egy adott fizikai esemény, mondjuk egy cselekedet esetén létezik annak egy fizikai oka (például ha le akarok ülni, akkor az agyam elindít egy láncreakciót, ami során az izmaim elvégzik a leüléshez szükséges műveleteket) és mindemellett létezik egy mentális oka is (például a szándék, hogy le akarok ülni). Mindkét ok önmagában elégséges ahhoz, hogy az adott cselekedetet létrehozza. Könnyen látható, hogy mi ezzel a probléma: a dualizmus ugyanis azt állítja, hogy ez a két ok reálisan különbözik, vagyis egymástól függetlenül léteznek. Akkor hogyan lehetséges az, hogy minden egyes ember minden egyes cselekedete esetén ez a két teljesen különböző, önmagában elégséges ok rendszeresen együtt jár? Nagyon úgy tűnik, hogy erre a kérdésre csak valamilyen kozmikus véletlenre vagy valamilyen istenségre való hivatkozással lehet válaszolni. Az ilyen válaszok azonban értelemszerűen kerülendők.

További kibúvók

Ha valaki elfogadja a fenti érvelést, de továbbra is ki akar tartani a dualizmus mellett, akkor két dolgot tehet: tagadhatja a mentális okozást, vagy tagadhatja a fizikai világ oksági zártságának elvét.

Sok dualista filozófus a mentális okozást adta fel, így nézzük most röviden, hogy milyen következményekkel kell ekkor számolni. Kétféleképpen lehet tagadni a mentális okozást: lehet azt mondani, hogy a test és az elme között egyáltalán nincs semmilyen oksági kapcsolat, vagy lehet azt mondani, hogy a test (pontosabban az agy) okoz ugyan mentális állapotokat, de a mentális állapotok nem okoznak semmit. Az előbbi irányzatot pszichofizikai parallelizmusnak, az utóbbit pedig epifenomenalizmusnak nevezzük.

Kezdjük a parallelizmussal! Ez az irányzat szubsztanciadualista és azt állítja, hogy a mentális és fizikai események párhuzamosan futnak, de nincs köztük semmilyen interakció. Mintha két tökéletesen szinkronban lévő óráról lenne szó. Amikor a fizikai "síkon" például megszúrom magamat, pont akkor következik be mentális "síkon" a fájdalom érzete. Mik a problémák ezzel?

Az előzőekben bemutatott kérdés itt is előjön: mégis hogyan lehetséges, hogy ez a két, egymástól független eseménysor minden embernél, minden esetben tökéletesen szinkronban van egymással? Az elméletnek ismét valamilyen istenségre, vagy kozmikus véletlenre van szüksége. De van egy komolyabb probléma: zártnak tekinti a mentális folyamatokat. Vagyis azt mondja, hogy egy mentális eseménynek az azt megelőző mentális esemény az oka. A fizikai események nem okoznak mentális eseményeket. Ezeket figyelembe véve mit lehet egy olyan kérdésre mondani, hogy "Miért fáj xyz-nek a foga?". A legtöbben itt bizonyára valami fizikai okra hivatkoznának: lyukas a foga, kiesett a fogtömése stb. Vagyis ha meg akarjuk magyarázni a fájdalom, mint mentális esemény okát, akkor szükségképpen ki kell lépnünk a mentális világból és valamilyen fizikai tényezőre kell hivatkoznunk. 

Térjünk most rá az epifenomenalizmusra! Ezen elmélet szerint a fizikai események befolyásolják a mentális eseményeket, de fordítva ez nem igaz. Vagyis azt is mondhatnánk, hogy a mentális események egész egyszerűen agyunk működésének melléktermékei, melyek nincsenek semmilyen hatással a fizikai világunkra. Ezzel kapcsolatban gyakran szoktak egy Thomas Huxley idézetet felhozni, mely igen érthetően magyarázza a dolgot: "[a]z elmét a testi mechanizmusok munkája (mellék)termékeként kell értenünk, amely körülbelül annyi képességgel rendelkezik arra nézvest, hogy e munkát befolyásolja, mint a gőzmozdony működését kísérő vonatfütty, hogy befolyásolja a vonat haladását". Tehát a mentális okozás továbbra is tagadva van, azonban (ellentétben a pszichofizikai parallelizmussal) a mentális világ okságilag nem zárt, az agyunk okozza a mentális állapotokat.

Első hallásra talán mindenképpen vonzó lehet ez az elmélet, de jobban belegondolva itt is komoly következményekkel kell számolni. Az epifenomenalizmus hívének ugyanis el kell fogadnia (és itt nincs kibúvó!), hogy ha nem lennének mentális állapotaink, csak fizikai (agyi) állapotaink, akkor is létezhetnénk és élhetnénk ugyanúgy, mint mentális állapotokkal. Ugyanúgy létezne kultúra, művészet, tudomány. Tegyük fel, hogy valakinek fáj a foga és emiatt elmegy a fogászatra. Ekkor az elmélet híve el kell fogadja, hogy illetőnk akkor is elment volna a fogászatra, ha hiányzik a fájdalom érzete. Tőzsér János a következő példán keresztül mutatja ezt be: tegyük fel, hogy valaki a vonatsínek közé esik, majd meghallja és meglátja a felé robogó vonatot, emiatt gyorsan elugrik előle. Az epifenomenalista szerint ebben a szituációban teljesen lényegtelen az illető mentális állapota (nevezeten az, hogy hallja és látja a vonatot), így aztán el kell fogadja, hogy illetőnk akkor is elugrott volna, ha csak a megfelelő agyállapotokkal rendelkezik. Természetesen mindkét példában logikailag lehetséges, hogy az epifenomenalizmus igaz, de ez mégis erősen ellentmondana az elmével kapcsolatos alapvető meggyőződéseinknek.

Érdekességképpen röviden bemutatok még egy érvet az epifenomenalizmus ellen. Ez az elmélet ugyanis azt sugallja, hogy nem lehetnek információink saját elmeállapotainkról sem. Az érv a következő két állítással mutatható be:
1. Ahhoz, hogy ismerjük saját mentális állapotainkat, ahhoz az kell, hogy ezek az állapotok okozzák a tudásunkat róluk.
2. Az epifenomenalizmus szerint a mentális állapotok nem okoznak fizikai folyamatokat.
Gondoljunk bele: maga a gondolkozás is egy mentális folyamat. De akkor egy epifenomenalizmusban hívő hogyan tudná például egy előadáson a saját gondolatait elmondani az epifenomenalizmusról? Ahhoz, hogy ezt megtegye és kifejezze saját gondolatait (szavakba öntse azokat), ahhoz az kellene, hogy a gondolatai hassanak a viselkedésére és ezáltal a fizikai világra; az epifenomenalizmus viszont pont azt tagadja, hogy lenne ilyen hatás. Másik példa: tegyük fel, hogy ezen irányzat hívének fáj a foga és ezért a következőt mondja: "Nagyon fáj a fogam!". Ekkor azonban el kell fogadja, hogy nem a fájdalom az, ami azt okozta, hogy ezt kimondja, sőt ha nem érezne semmilyen fájdalmat, akkor is ugyanezt mondta volna. Ha az epifenomenalizmus igaz, akkor illetőnk vallomása nem árul el sem számunkra, sem pedig számára semmit a  saját fájdalmáról.

Összefoglaló

Azt mindenképpen láthattuk, hogy a dualizmusnak komoly problémákkal kell megküzdenie. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ez az elmélet meg van/lett cáfolva. A filozófiában nagyon ritkán találkozni tarthatatlan elmélettel. Mindezek ellenére mindenkinek szíve joga hinni az ilyen fajta dualizmusban és emiatt nem érheti rossz szó. De ugyanakkor el kell ismerje elméletének nehézségeit és ezekre kell valamilyen megoldást találjon. Ha viszont valaki teljesen alapvetőnek veszi a dualizmust és beszűkültnek nevezi mindazokat, akik nem tesznek hasonlóan, akkor már teljesen jogosan kritizálható. Az pedig már a jéghegy csúcsa, mikor valaki saját, tökéletesen igaznak vélt elméletét a dualizmus alapvetőségére építi. Amikor pedig valaki komplett gyógymódot vagy gyógykezelést talál ki és értékesít, amely hatásmechanizmusára a dualizmus elemeit használja, na arra már nincs szavam..

Felhasznált és ajánlott olvasnivaló

Tözsér János - Általános bevezetés: a test-lélek probléma (Ambrus Gergely, Demeter Tamás, Forrai Gábor, Tőzsér János - Elmefilozófia szöveggyüjtemény)
John Danaher - Substance Dualism (Part One, Part Two, Part Three, Part Four)
Wikipedia Cikk: Dualism
Robinson, Howard, "Dualism", The Stanford Encyclopedia of Philosophy (Winter 2011 Edition), Edward N. Zalta (ed.), URL = <http://plato.stanford.edu/archives/win2011/entries/dualism/>
 

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://schrodingersdawg.blog.hu/api/trackback/id/tr783535364

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.