Bevezető

Evan McKinley egy szép, tavaszi napon, az Új-Skóciában (Kanada) lévő, Halifax városához közeli erdőkben túrázott. Egyszer csak szúró fájdalmat érzett mellkasában. McKinley a negyvenes évei elején járó vadőr volt, remek kondícióban. Volt már rá példa, hogy napokig kellemetlenül érezte magát a mellkasa miatt, de ez valami más volt: minden egyes levegővétel erősen fájt. McKinley lassan a pajtájához ért, ahol megpihent és megvárta, míg elmúltak fájdalmai. Munkája miatt gyakran kellett nehéz csomagokat cipelnie, így hozzá volt szokva az izomlázhoz, ez azonban teljesen más típusú fájdalom volt. Emiatt úgy döntött, orvoshoz megy.

Aznap Pat Crosskerry volt az ügyeletes orvos a Halifaxhoz közeli, Dartmouth Általános Kórház sürgősségi osztályán. Figyelmesen hallgatta McKinleyt, amint a tüneteiről számolt be. Közben megjegyezte magának, hogy páciense izmos ember; arca vöröses, ami normális egy olyan embertől, aki a nap nagy részét a szabadban töltötte; valamint nem izzadt. (Az izzadás a szívbetegség jele lehet.) McKinley elmagyarázta, hogy a fájdalom a mellkasa közepén érződött, azonban az nem terjedt át a kezére, nyakára vagy hátára. Azt is elmondta, hogy sosem dohányzott és sosem volt túlsúlyos; családjában nem volt szívroham, stroke vagy cukorbetegség; és nem érte különösebb stressz mostanában. A magánélete is rendben volt, a munkáját is nagyon szerette.

Crosskerry megmérte páciense vérnyomását és pulzusát, amelyek mind normálisak voltak egy sportos emberre. Ezután meghallgatta tüdejét és szívét, azonban semmi rendelleneset nem tapasztalt. McKinley nem érzett fájdalmat, amikor orvosa nyomást gyakorolt a bordái és mellcsontja közötti részre. Nem volt duzzanat vagy érzékenység a vádlijában és combjában. Végül az orvos elküldte McKinleyt EKG-ra, mellkasröntgenre és vérvételre. Egyik vizsgálat sem mutatott ki semmi rendellenességet, így Crosskerry nem aggódott páciense mellkasi fájdalmai miatt. Úgy gondolta, hogy csupán megerőltette magát munka közben és esetleg megrándultak az izmai. Mivel egyáltalán nem gyanakodott arra, hogy ennek köze lenne a szívéhez, ezért hazaengedte páciensét.

Crosskerry a következő nap késődélutánján jött be újra a kórházba, ekkor kezdődött a következő műszak. Kollégája rossz hírrel várta: McKinleyt szívinfarktussal hozták be aznap reggel. Crosskerry teljesen ledöbbent. Munkatársa megpróbálta vigasztalni, de ő tudta, hogy olyat hibázott, ami betege életébe is kerülhetett volna. (McKinley túlélte.) "Teljesen nyilvánvaló, hibáztam" - mondta egy későbbi interjú során. "És miért hibáztam? Nem azért, mert hanyag vagy figyelmetlen voltam. Azért hibáztam, mert gondolkodásomat túlságosan befolyásolták a kockázati tényezők hiányai és az, hogy milyen egészségesnek tűnt a betegem."

Az orvosok gondolkodásmódjának tanulmányozása

Pat Crosskerry a kísérleti pszichológia területén kezdte pályafutását. 1979-ben döntött úgy, hogy orvos lesz. Orvostanhallgatóként sokszor döbbenten tapasztalta, hogy a klinikai döntéshozataloknál milyen kis figyelmet szenteltek az általa elnevezett "kognitív dimenziónak", ami azt a folyamatot jelenti, amely során az orvosok a betegeik tüneteit interpretálják és laboreredményeiket mérlegelik, a diagnózis és a kezelés megállapításának érdekében. A hallgatók az egyetem első két évét a fiziológia, a gyógyszerészet és a patológia tényeinek megtanulásával töltötték; az utolsó két évüket pedig e tények gyakorlati alkalmazásának elsajátítására szentelték. Crosskerry tanárai ritkán beszéltek azon mentális folyamatokról és logikáról, amelyek segítségével korrekt diagnózist lehet felállítani és el lehet kerülni a hibákat.

1990-ben aztán Crosskerry a Dartmouth Általános Kórház sürgősségi osztályának vezető orvosa lett és mindig igyekezett figyelemmel kísérni a felügyelete alatt dolgozó orvosok által elkövetett hibákat. Gondosan listákba rendezte és csoportosította a különböző tévedéseket, majd később publikálta is azokat. A kognitív pszichológia eredményeit vette kölcsön és azokkal próbálta magyarázni, hogy az orvosok miként hoznak meg különböző klinikai döntéseket, - hangsúlyt fektetve a hibás döntésekre - a sürgősségi betegellátó okozta stresszes körülmények között. A publikációiban többek között azt is megállapította, hogy a sürgősségi területen dolgozó orvosok szokatlanul nagyszámú döntéseket kell meghozzanak karrierjük során. Ezen orvosok döntései szükségszerűen vonnak nagy bizonytalanságot magukkal, hiszen nem ismerik a betegeiket és csak egy szűk időintervallumban tudják megvizsgálni őket. Publikációi felhívták az orvosok figyelmét a gyógyászati döntéshozatalok jellemző hibáira, ezáltal pedig egy új tudományterület feltörekvését segítette elő: az orvosok gondolkodásmódjának tanulmányozását.

A téves diagnózisokról csak korlátozott számban érhetőek el adatok. A 80-as és 90-es évek kutatásai arra utalnak, hogy az esetek kb. 15 %-ában történik félrediagnosztizálás, Crosskerry azonban arra gyanakszik, hogy a valóságban ez a szám sokkal nagyobb. Úgy véli, hogy a téves diagnózisok legtöbbször jól azonosítható és megelőzhető gondolkodási hibákból adódnak.

Heurisztikák

Az orvosok jellemzően már a beteggel való találkozásuk pillanatában elkezdik a diagnosztizálást. Még mielőtt bármilyen vizsgálatot végeznének elkezdik a beteg megjelenését interpretálni: nézik az arckifejezéseit, a fejének dőlésszögét, a szemének és szájának mozgásait, leülésének vagy felállásának módját, légzését stb. Az orvosok elképzelése arról, hogy mi lehet a baj, folyamatosan fejlődik, miközben meghallgatják páciensük szívét vagy megnyomkodják a máját. A kutatások azonban azt is mutatják, hogy az orvosok fejében már percekkel a beteggel való találkozás után ott lapul két-három lehetséges diagnózis, e megérzések azonban hiányos információkon alapulnak. A tényleges diagnosztizáláshoz a legtöbb orvos ökölszabályokat használ, vagy általánosabban mondva, úgynevezett heurisztikákat. 

Általános esetben a heurisztikák a problémamegoldáshoz, tanuláshoz és a felfedezésekhez történő olyan jellegű hozzáállást jelenti, amely során valamilyen gyakorlati módszert alkalmazunk, amely módszer nem garantáltan optimális vagy tökéletes, viszont azonnali céljainknak megfelel. Amikor az optimális megoldás keresése nem praktikus, lehetetlen, vagy túl sok időt venne igénybe, akkor heurisztikus módszerekhez nyúlunk. Az ökölszabályok, tapasztalati becslések, sztereotipizálások és a józan ész jó példák a heurisztikákra. 

A pszichológiában a heurisztikákat szokták mentális ökölszabályoknak ("mental shortcut") nevezni, számunkra most ez a szempont lesz a fontosabb. Itt a heurisztikák tanult vagy evolúciós folyamatok által beégetett, egyszerű és hatékony szabályokat jelentenek, amelyek azt próbálják megmagyarázni, hogy az emberek miként hoznak döntéseket, alkotnak ítéleteket és oldanak meg problémákat jellemzően olyan bonyolult feladatokkal való szembenézés során, amikor nem áll rendelkezésre elegendő információ. A heurisztikák nagy előnye, hogy a legtöbb helyzetben jól működnek, ugyanakkor bizonyos szituációkban szisztematikus hibákhoz és kognitív torzításokhoz is vezethetnek.

A heurisztikák nélkülözhetetlenek az orvostudományban; az orvosoknak, különösen a sürgősségi területeken, gyakran kell gyors döntéseket hozniuk a páciensek kezelésével kapcsolatban, mégpedig kisszámú, általában súlyos tünet alapján. Például, ha egy betegnek magas láza és szúró fájdalmai vannak hasának alsó, jobb oldali részénél, akkor egy gyakorlott orvos vakbélgyulladást fog feltételezni; emiatt pedig röntgenfelvételt fog kérni és az ügyeletes sebészt fogja hívni. A heurisztikák a legtöbb esetben életeket mentenek, sajnos azonban az is előfordulhat, hogy félrevezetik az orvosokat, akik emiatt súlyos hibákat véthetnek.

A reprezentativitási (jellegzetességi vagy hasonlósági) heurisztika

Emlékezzünk vissza a bevetőben lévő példára! Crosskerry utólag rájött, hogy aznap McKinley úgynevezett instabil anginát tapasztalt meg - olyan rohamszerű mellkasi fájdalmat, amelyet szívkoszorúér-betegség okozhat és amelyet szívroham követhet. Az instabil angina azonban nem volt azonosítható az EKG vizsgálaton, mivel az esetek 50 %-ában az ott nem jelenik meg. A vérképen sem látszott semmi, hiszen McKinley szívizmai akkor még épek voltak. Hasonló okok miatt a mellkasi röntgenen sem lehetett semmi aggasztót látni.

A Crosskerry által elkövetett hibát reprezentativitási hibának szokták nevezni. Az orvosok akkor lesznek e hiba áldozatai, amikor gondolkodásukat túlságosan befolyásolja az, ami általában igaz (ami a legvalószínűbb); ilyenkor hajlamosak figyelmen kívül hagyni azokat az eshetőségeket, amelyek ellentmondanak a fejükben lévő, tipikus betegségképeknek, ezáltal pedig a tüneteknek rossz okokat tulajdoníthatnak. Crosskerry elmondta egy interjú során, hogy azonnal feltűnt neki a betege edzett testalkata. A legtöbb, 40-es éveiben járó, fit férfinak pedig jellemzően nincs gond a szívével. Ezen kívül McKinley fájdalmai nem voltak tipikus szívkoszorúér-betegség tünetek és a különböző elrendelt vizsgálatok sem utaltak szívproblémákra. De, amint azt Crosskerry kihangsúlyozta, pont ez volt a lényeg: "Mentálisan felkészültnek kell lenni az atipikus dolgokra is és nem szabad túl korán megnyugtassuk se magunkat sem pedig a betegünket." Crosskerry megfigyelés alatt tarthatta volna még betegét és később megismételhette volna a vizsgálatokat, vagy terheléses tesztet kérhetett volna. Ezek mind kimutathatták volna McKinley mellkasi fájdalmainak okát. Amikor Crosskerry hallgatóinak és gyakorló orvosainak a különféle reprezentativitási hibákról tart előadást, mindig McKinley esetét hozza fel példának.

Az elérhetőségi heurisztika

Az orvosok ítélőképességét tudat alatt azok a tünetek és betegségek is befolyásolhatják, amelyeket éppen a kérdéses vizsgálat előtt láttak. Sok betegség járványokban fordul elő, ekkor egy közösségen belül fertőződik meg nagyszámú ember. Ha egy orvos például egymás után kezel 6 influenzás beteget, akkor hajlamos lesz a hetedik, hasonló tünetekre panaszkodó beteget is influenzával diagnosztizálni.

Harrison Alter, az arizonai Tuba Cityben dolgozó sürgősségi orvos példáján keresztül jobban megérhetjük e jelenséget. Történt egyszer, hogy egy 3 hetes időintervallumban több tucat ember került kórházba vírusos tüdőgyulladás miatt. Az egyik napon egy 60-as éveiben járó hölgy, Blanche Begaye jelent meg a sürgősségin és légzési nehézségekre panaszkodott. Elmondta Alternek, hogy pár napja rosszul érzi magát. Először azt hitte, hogy csúnyán megfázott, ezért teát és narancslevet ivott, majd beszedett pár aszpirint. Tünetei azonban csak rosszabbá váltak. Alter megjegyezte magának, hogy a hölgynek 38 fokos láza volt és a normálisnál közel kétszer gyorsabban lélegzett. Meghallgatta a tüdejét, de nem hallott tüdőgyulladásra utaló jeleket. A mellkasi röntgenen sem voltak láthatóak a vírusos tüdőgyulladás tipikus jelei; a fehérvérsejt száma normális volt, pedig betegség esetén emelkedett érték várható.

Azonban egy vérvizsgálat kimutatta, hogy vére enyhén savas volt, ami komoly fertőzés jele is lehet. Alter végül azt állapította meg, hogy Begayenek "szubklinikai tüdőgyulladása" van. A fertőzés korai stádiumban van, a vírus egyelőre még nem okozott a mellkasröntgenen látható változásokat a tüdejében. Felvették a kórházba és lázcsillapítókat, valamint intravénás folyadékpótlást kapott. A vírusos tüdőgyulladás leterhelheti az idősebbek szívét, ezért Alter fontosnak érezte, hogy betegét megfigyelés alatt tartsák. Ezek után egy gyakorló orvosra bízta a további kezelést, majd folytatta a rendelést.

A gyakorló orvos azonban pár perc múlva Alterhez sietett: "Ez nem vírusos tüdőgyulladás. Begaye aszpirin mérgezésben szenved!" Alter azonnal tudta, hogy a gyakorló orvosnak igaza van. Aszpirin mérgezés akkor történik, ha a beteg túl sok aszpirint vesz be, ami gyors légzést és különböző savak felhalmozódását okozza a vérben. Utólag egy interjú során Alter a következőket mondta az esetről: "Aszpirin mérgezés, ez alap toxikológia. Tanulmányaim során ezt nagyon belém verték. Begaye egy klasszikus esete volt ennek - a gyors légzés, az elektrolitok változása a vérében - és én elhibáztam."

Alter félrediagnosztizálása az úgynevezett elérhetőségi (availability) heurisztikának köszönhető, amely miatt az emberek hajlamosak egy esemény valószínűségét azzal becsülni, hogy milyen könnyen tudnak releváns példákat felidézni emlékezetükben. E hajlamunk felfedezése Amost Tversky és Daniel Kahneman nevéhez fűződik. Az alapelv itt az, hogy amit könnyedén fel tudunk idézni, az vélhetően fontos, vagy legalábbis fontosabb, mint azok a dolgok, melyekre kevésbé emlékszünk. Ezért aztán hajlamosak vagyunk túlértékelni a friss információkat és elfogultnak lenni a régebben szerzett ismereteinkkel szemben. A klasszikus példa az elérhetőségi heurisztikára Tversky és Kahneman kísérlete, amelyben a résztvevők azt állították, hogy több angol szó kezdődik k betűvel, mint amennyiben a k betű a harmadik helyen szerepel. A valóságban azonban az utóbbiból kétszer annyi létezik. A k-val kezdődő szavak viszont sokkal könnyebben jutnak az eszünkbe.

A szubklinikai tüdőgyulladás diagnózisa könnyen "elérhető" volt Alter számára, mivel rengeteg ilyen esetet látott az elmúlt napokban. Ahelyett, hogy összegezte volna Begaye valamennyi tünetét, inkább azokra a tünetekre koncentrált, amelyek megegyeztek az előző betegei tüneteivel: láz, gyors légzés és vérük savassága. Tudat alatt figyelmen kívül hagyta a diagnózisának ellentmondó bizonyítékokat: a normál tüdőhangokat, a mellkasi röntgent és a fehérvérsejtek számát. Ezeket mind azzal magyarázta, hogy a fertőzés még a kezdeti stádiumban van. Általános esetben e jelek mind a saját hipotézisének megkérdőjelezéséhez kellett volna vezessenek. (A gyakorlottabb olvasók itt minden bizonyára felfedezték a megerősítési torzítást is.)

Emlékezzünk, Begaye azt mondta, hogy bevett "pár" aszpirint. Alter utólag döbbent rá, hogy nem kérte betegét arra, hogy pontosítsa, mit ért "pár" alatt. Mint az később kiderült, itt ez több tucat aszpirint jelentett.

Az érzelmi heurisztika

A reprezentativitási és elérhetőségi hibák mind intellektuális jellegűek, azonban azok a tévedések, amelyeket az orvosok a betegeik iránti érzelmeik miatt követnek el, szintén lehetnek súlyosak. Mind szeretjük azt érezni, hogy orvosunk kedvel minket, hogy állapotunk megérinti őt valamilyen szinten. Az orvosokat is szokták arra buzdítani, hogy próbáljanak pozitív érzéseket táplálni a pácienseik felé; a megfelelő törődést az orvoslás egyik alappillérének tartják. Néha azonban az orvos ösztönei, amelyek által védeni próbálja egy általa kedvelt betegét, ártalmasan befolyásolhatják az ítélőképességét.

A történet pedig, amelynek segítségével ezt jobban meg fogjuk érteni, Jerome Groopman orvosról szól, aki 1979-ben Brad Millert kezelte. Kettejük között már a találkozásuk pillanatában kialakult egy kötelék, hiszen Miller, aki szeretett futni, többször látta orvosát is futni az egyetem környékén. Ebből az egy közös témából aztán hosszabb beszélgetések is kialakultak közöttük a későbbi találkozásaik során.

Miller fájdalomra panaszkodott a jobb térdében, ami miatt már futni is alig tudott. Mivel a maratonra edzett, ezért eleinte azt hitte, hogy csak túlságosan megerőltette magát, azonban később a fájdalmai egyre csak rosszabbodtak. A röntgenfelvételek csontrákot mutattak, közvetlenül a jobb térde fölött.

Az eset előtt körülbelül hét évvel jelent meg egy kísérleti stádiumban lévő kemoterápiás szer, az adriamycin. Az orvosok "vörös halálnak" nevezték azt, színe és toxikussága miatt. Súlyos hányingert, hányást és száji hólyagokat okoz; rendszeres szedése pedig legyengítheti a szívizmokat, ami szívelégtelenséghez vezethet. A kezelt betegeket ezért mindig megfigyelés alatt kellett tartani. A sok rossz tulajdonsága mellett viszont az adriamycin képes volt egyes tumorok méretét lecsökkenteni, ami azok eltávolítását is lehetővé tehette. Ez azt is jelenthette, hogy nem kellett az érintett végtagot amputálni.

Groopman már aznap megkezdte Miller kezelését. Adott neki gyógyszert a hányinger és a rosszullét enyhítésére, de azok nem sokat segítettek. Fehérvérsejt száma közben lecsökkent, a kemoterápiás szer hatására legyengült az immunrendszere, emiatt fokozottan ki volt téve a fertőzés veszélyének. Groopman ezért minden látogatótól elvárta, hogy védőmaszkot, kesztyűt és köpenyt viseljenek, a nővéreket pedig arra kérte, hogy ne nagyon adjanak neki nyers ételeket.

Ahogy telt az idő, a két ember egyre közelebb került egymáshoz. Groopman több időt töltött Millerrel a vizitek során, mindent elkövetett, hogy akár egy pillanatra is elterelje betege figyelmét a kezelés okozta kellemetlenségektől. Klasszikus irodalomról és egy sor más témáról beszélgettek. Groopman utólag sem tagadta: Miller volt a kedvenc betege.

A harmadik kemoterápiás kezelés után jött el egy CT vizsgálat ideje. Ez dönti majd el, hogy működött-e a kezelés, hogy csökkent-e a daganat mérete és lehet-e annak kiműtésével folytatni. Ha a tumor mérete nem csökkent, akkor az amputáláson kívül más lehetőség nem nagyon van. Még az amputálás után is van esély arra, hogy a rák újra kialakul.

A CT eredményekre várva, egyik reggel, Miller belázasodott. Egy vér- és vizeletvizsgálat nem talált nyilvánvaló okot a láz mögött. Kemoterápiás kezeléseknél gyakori az enyhe láz, azonban ha annak nincs azonosítható oka, akkor az orvosnak kell eldöntenie, hogy legyen-e antibiotikumos kezelés.

Groopman azonnal megpróbálta kideríteni a láz okát. Volt fejfájás? Homályos látás? Nyomás az orrüregben? Torokfájás? Légzési nehézségek? Hasi fájdalmak? Hasmenés? Vizelés közbeni fájdalom? Miller csak rázta a fejét az összes kérdésre. Két rezidens is segített a vizsgálatok során. Groopman a szokásos rutinvizsgálatokat hajtotta végre betegén: a feje búbjától indult, egészen a lábujjakig. Belenézett a szemébe, fülébe, orrába és torkába, de csupán apró fekélyeket látott az arcán és nyelve alatt; ezek a kezelés mellékhatásai. Tüdeje tiszta volt, szíve pedig erős. "Elég volt ennyi mára" - mondta Groopman, miközben látta, hogy betege nagyon kimerült. Nem akarta több vizsgálattal terhelni, hagyta pihenni.

Aznap délután Groopman a hematológiai laborban dolgozott, amikor hirtelen szólt a csipogója. Brad Millernek magas láza volt és nem volt vérnyomása. Át kellett helyezni az intenzív osztályra. Amikor valamilyen bakteriális fertőzés szétterjed a véráramban, megsérülhet a vérkeringés. Miller szeptikus sokkban volt, amely még egy egészséges ember esetében is végzetes lehet, ő azonban a kemoterápiás kezelések okozta legyengült immunrendszere miatt különösen nagy veszélyben volt.

Groopman a fertőzés forrásáról érdeklődött, miután az intenzív osztály személyzete átvette a betegét. Kiderült, hogy egy tályog volt Miller bal fenekén. Groopman nagyon mérges lett saját magára. A tályognak ott kellett lennie akkor is, mikor előzőleg megvizsgálta betegét; ő azonban nem kérte, hogy forduljon oldalra, hogy meg tudja vizsgálni a fenekét és a végbél környékét. Mivel Groopman kedvelte Millert, ezért nem akarta a már amúgy is kellemetlen helyzetét fokozni. Talán tudat alatt abban reménykedett, hogy betegének láza jelentéktelen volt és amúgy sem talált volna fertőzésre utaló jeleket testén.

E hajlamunkat, amely során ítéleteinket és döntéseinket logikus megfontolás helyett közvetlenül az irányítja, hogy mi tetszik nekünk és mi nem, érzelmi heurisztikának (affect heuristic) nevezzük. E gondolkodási hiba végzetes következményekhez vezethet az orvostudományon belül. A bevezetőben lévő példánál is jelent volt. Crosskerry ugyanis olimpiai evezős volt a 30-as éveiben és McKinley az akkori, aktívan sportoló énjére emlékeztette. Utólag úgy vélte, hogy ez is nagyban hozzájárult a félrediagnosztizáláshoz.

Groopman aznap meglátogatta betegét az intenzív osztályon. Miller olyan gyógyszereket kapott, amelyek segítették szívének működését és emelték a vérnyomását. Szülei is meglátogatták aznap. Groopman végül úgy döntött, hogy nem kerüli el őket; beszélt velük és mondott pár biztató szót. Szülei megköszönték neki azt a sok törődést, amitől még rosszabbul érezte magát.

Brad Miller végül túlélte a fertőzést, a fehérvérsejt száma elkezdett növekedni. Miután kikerült az intenzívről, Groopman bevallotta, hogy jobban meg kellett volna vizsgálja, de nem mondta el, hogy miért nem cselekedett így. A CT felvételek végül azt mutatták, hogy csökkent a tumor mérete, így amputálás nélkül is ki lehetett azt műteni. A műtét során azonban nagy izomtömeget is el kellett távolítani. Miller nem tudott már futni felépülése után, ehelyett új hobbit talált magának: biciklizni kezdett.

Összefoglaló

Jerome Groopman tapasztalata szerint az orvosok oktatása nem változott jelentősen azóta, hogy végzett. Az orvostanhallgatóknak nagy mennyiségű alapismereteket kell elsajátítaniuk, majd alkalmazniuk azt a gyakorlatban. A fiatal orvosok többnyire tapasztaltabb társaik megfigyelésével tanulnak. E megközelítés segítségével magabiztos és munkára alkalmas orvosokat lehet kiképezni. Ugyanakkor az eszme, amit ez az egész implikál, félrevezető lehet. Tversky, Kahneman és egy sor kognitív pszichológus igazolta, hogy amikor az emberek bizonytalansággal találják magukat szemben, akkor az érzelmeik és személyes elfogultságaik miatt hajlamosabbak kognitív gondolkodási hibákat véteni. Az orvosok pedig mindig ilyen helyzetben vannak, amikor diagnosztizálni próbálnak egy beteget. Crosskerry úgy véli, hogy az orvosok gondolkodásmódjának tanulmányozása be kell kerüljön a gyakorlatba. Ez jelenthet például alapismereteket a heurisztikákról és arról, hogy azok miként vezethetnek hibás döntésekhez. Szerinte a kritikus gondolkodás és érvelés fontossága nincs elismerve az orvosi gyakorlatban. "Implicit feltételezés jelenleg az orvostudományban, hogy tudjuk miként kell gondolkodni. De nem tudjuk." - mondta.

Forrás

Jerome E. Groopman 1998 óta foglalkozik tudományos újságírással. Elsősorban orvostudományról és biológiáról szokott ismeretterjesztő cikkeket írni. A bejegyzés forrása egy magyarul is megjelent könyve, (Hogyan gondolkodnak az orvosok?) valamint a New Yorkerben megjelent egyik cikke.