Bevezető

A tudományos módszer egyik lényeges tulajdonsága, hogy idővel az előzőleg elfogadott tudásanyagunk módosításához vezet. E módosulatok változatos formákat ölthetnek. Jelenthetik például új felfedezések beillesztését egy elfogadott tudásanyagba anélkül, hogy az ellentmondjon az azt leíró elméleteknek. Jelenthetik egy elmélet finomítását vagy apróbb módosítását valamilyen új adatok függvényében. Jelenthetik egyes dolgok újrakategorizálását egy tudományterületen belül, hogy az új csoportozatok logikusabban legyenek kialakítva vagy egyszerűbb legyen azokat a gyakorlatban használni. Ritka esetekben a tudományos elméleteink teljes egészében lecserélődnek; új adatok egész elméleti keretek átalakulásához vezethetnek. Az ismert tudós, történész és tudományfilozófus, Thomas Kuhn, e folyamatot 'paradigmaváltásnak' nevezte 'A tudományos forradalmak szerkezete' című híres könyvében. E tendencia azon erőfeszítésünk eredménye, hogy új információk befogadásával minél pontosabban írjuk le a körülöttünk lévő világot.

A tudomány ellenzői azonban gyakran próbálják meg a tudománynak ezen önjavító képességét egy gyenge pontnak feltüntetni ahelyett, hogy azt egy előnyként értelmeznék. GMO ellenes aktivisták, oltásellenesek, kreacionisták és egyéb tudománytalan álláspontokat képviselők is előszeretettel érvelnek ily módon. Gondolatmenetük szerint tudományos ismereteinket nem lehet komolyan venni, mivel a tudósok gyakran módosítják vagy akár felül is írják a régebbi elméleteket. A tudomány önjavító képességét mellébeszélésnek próbálják beállítani, ami alapján azt a következtetést vonják le, hogy az általuk nem kedvelt, széles körben elfogadott tudományos konklúziókat el kell utasítani.

Az "A tudomány sokszor tévedett már" érvelés célja egyrészt olyan ötletek felkarolása, amelyek nem támaszthatóak alá komolyan vehető bizonyítékokkal vagy nem racionálisak, másrészt pedig olyan állítások elutasítása, amelyek tudományosan kellőképpen megalapozottak. Az áltudományok hívei előszeretettel emelik ki a tudomány általuk gyengének vélt aspektusait, az erősségei lealacsonyításának érdekében. Ezalatt azonban nem veszik figyelembe, hogy miért és miként alakulnak át a tudományos ismereteink. Mindez ironikus és álszent is egyszerre, hiszen az áltudományoknak nincsenek is említésre méltó sikerei. A tudományos elméletek akkor frissülnek, mikor tudósok jobban megfelelnek a bizonyítás terhének, aminek a célja világunk pontosabb megértése. Ezzel szemben mikor valaki arra hívja fel a figyelmet, hogy "a tudomány sokszor tévedett már", akkor valójában megkerüli a bizonyítás terhét.

Ezen érvelés azért is alattomos, mert figyelmen kívül hagyja tudományos ismereteink változásának különböző módjait. A régi megfigyelések ugyanis korlátozhatják a tudományos elméletek változtathatóságát. Amikor új adatokhoz jutunk, akkor a régi adatok nem tűnnek csak úgy el. Az új elméletnek meg kell magyaráznia az új és régi megfigyeléseket egyaránt, máskülönben semmivel nem lennénk előrébb.

Nagyon változatos módszerek léteznek a tudomány főbb irányvonalai által képviselt álláspontok és konszenzusok elutasításának racionalizálására. Az áltudományok hívei jól tudják, hogy bizonyítékok alapján nem tudják megcáfolni az elfogadott tudományos álláspontokat, ezért aztán kénytelenek a tudományos ismereteket általánosabban támadni. Ennek egyik módszerét, az azbesztre való hivatkozást, egy kicsit részletesebben fogjuk most tárgyalni. Sokan azt állítják, hogy az azbeszt története arra utal, hogy a tudományos konszenzusokban nem lehet megbízni. Ha viszont ezzel a történettel részletesebben megismerkedünk, akkor látni fogjuk, hogy az azbesztre való hivatkozás e célból nagyon téves gondolatmenet.

2018. július elseje be fog kerülni a kanadai történelemkönyvekbe. Ekkor fogják legalizálni és szabályozni a rekreációs marihuánahasználatot. A központi ’Cannabis Törvény’ jogi keretet fog biztosítani a marihuána termesztésére, birtoklására és eladására egész Kanadában. Minden kanadai tartomány a saját törvényei szerint fogja e folyamatokat felügyelni. A helyi és a központi kormányzatok közösen felelnek majd ezen új rendszer felügyeletéért. Az egyes tartományok különböző megközelítéseket fognak alkalmazni. Hasonló folyamatok zajlanak le az Egyesült Államokban is tagállami szinten.

Az orvosi célú marihuána valamilyen szinten már régóta legális Kanadában és az USA több tagállamában is. Kanada kormánya eddig a marihuána orvosi célú árusítását engedélyezte csupán, mialatt azt is hangsúlyozta, hogy az nem egy igazolt terápiás hatású szer. A gyógyászati marihuána sokak számára eddig egy módja volt a szerhez való hozzájutásnak rekreációs- vagy nem orvosi célú használatra. Több gyógyszertár jelent meg az elmúlt évtizedben az Egyesült Államokban és Kanadában is, amelyek közvetlenül az embereknek árusítják a marihuánát, mindenféle orvosi vény, gyógyászati értékelés és használati utastás nélkül. E gyógyszertárak vélhetően az új törvények bevezetése után eltűnnek majd.

Rengeteg kérdés merült fel a gyógyászati célú marihuánával kapcsolatban. Vannak, akik a fűre egyfajta csodaszerként tekintenek, amely gyógyítja az autizmust, meg a rákot is. Ezek azonban megbízhatatlan állítások, semmilyen komolyan vehető bizonyíték nem létezik, amely igazolná ezeket, így a bejegyzésnek nem is ez lesz a központi témája.

A marihuána rekreációs célra történő használatának legalizálását, valamint annak szabályozását és megadóztatását, hasonlóan ahhoz, ahogy jelenleg az alkohol vagy dohányzás van szabályozva, még támogatnám is. Ugyanakkor, ha orvosi célra akarjuk a marihuánát használni, akkor arra gyógyszerként kell tekinteni. Ez azt jelenti, hogy hatékonyságát és biztonságosságát ugyanolyan szigorú klinikai vizsgálatokkal kell igazolni, mint azt egy gyógyszer esetében tennénk. Az eddig lezajlott, jó minőségű kutatásokat fogja a bejegyzés tárgyalni. De mindezek előtt jöjjön egy kis farmakológia!

A tudomány alapú orvoslás biztosítja egyénileg a legjobb kimeneteleket. Ez definíció szerint igaz, hiszen a tudomány alapú megközelítésnél a legjobb minőségű rendelkezésre álló bizonyítékok alapján határozzák meg, hogy mely beavatkozások eredményezik a legjobb kimenetelt.

Ha rossz minőségű bizonyítékokra támaszkodunk egészségügyi döntések meghozatalánál, akkor azzal többféleképpen is okozhatunk kárt. Sokan ilyenkor csak a közvetlen testi károkat említik meg, azonban ez csak a jéghegy csúcsa. Rengeteg más ártalmat is fel lehetne sorolni: anyagi kár, ténylegesen hasznos beavatkozásokról való lecsúszás, hamis remény és átverés okozta pszichológiai kár; idő, erőfeszítés és életminőség feláldozása stb.

Hatástalan gyógymódoknál (pl. homeopátiánál) nem nagyon beszélhetünk testi károkról, ugyanakkor a kamugyógymódokban és a rossz tudományban való bizalom rengeteg potenciális ártalmat hordoz magában. És mi értelme van akár minimális kockázatot vállalni, ha pozitív hatásra semmi esély? Ilyen szempontból az orvostudomány egyfajta kockázatkezelés. Ha a potenciális előnyök gyakorlatilag nem léteznek, akkor semekkora kockázat sem elfogadható.

A fejátültetés mindig is foglalkoztatta az emberiséget. Vajon lehetséges lesz egy ilyen műtét a távoli jövőben? Vagy már a közeli jövőben, esetleg pár éven belül is megvalósulhat? Van egyáltalán értelme a fejtranszplantációnak? A sajtóban néha elő-előbukkan egy hangzatos főcím, néha olyan is, amely 2017 végére már komplett fejátültetést is sugall. Mennyi igazság lehet ezekben? Hol tart a tudomány jelenleg? A mai napon ezekre a kérdésekre keressük a válaszokat.

Egy kis történelem

Talán meglepő, talán nem, de igen sok próbálkozást találni e területen az orvostudomány történetében. A legismertebb kísérletet 1973-ban Dr. R.J. White hajtotta végre, aki egy majom fejét ültette át egy másik majom testére. A műtétet részben sikeresnek tekintették, hiszen a létrehozott majom pár napig életben maradt.

Az 1950-es években az orosz sebész, Vladimir Demikhov, kísérletsorozatokat végzett, amelyek során kutyák fejét, illetve vállát műtötték rá másik kutyákra, ezáltal (A következő linkre csak az erősebb idegzetűek kattintsanak!!) kétfejű kutyákat hozva létre. Vélhetően ezt a Szovjetunió fejlett orvostudományának demonstrálása érdekében tették.

2002-ben japán kutatók patkányok fejét műtötték át más patkányok combjára, ezáltal az oxigénhiány agy fejlődésére gyakorolt hatását tudták vizsgálni állati modellben.

E kísérletek azonban nem nevezhetőek igazi fejátültetésnek. Igaz, hogy a fejek új testekre kerültek, azonban e testek csak létfenntartó szerepet töltöttek be. Azért nem nevezhetőek e műtétek valós transzplantációnak, mert a fejeket sosem csatolták funkcionálisan az új testhez. A majom esetében például gerincvelőt elmetszették, de nem "csatolták" az új testhez. Igaz, hogy a fej kapott rendesen vért az új testtől, de funkcionális szempontból az továbbra is egy izolált fej maradt. Ennyi erővel ráköthették volna egy szív-tüdő szimuláló gépezethez is.

Az imént említett Dr. White "helyét" fokozatosan egy olasz sebész, Dr. Sergio Canavero vette át a közmédiában, aki már 2013-ban is nyilatkozott merész dolgokat, 2017 áprilisában azonban az eddigieknél is meglepőbb nyilatkozatot tett. Azt állította, hogy 2017 végén, Kínában fogja az első fejátültetést végrehajtani, egy ismeretlen kínai férfin. Figyelembe véve a fejátültetés (tulajdonképpen célszerűbb lenne testátültetésnek hívni, hiszen a fej hordozza a személyiséget és kap egy új testet) történelmét és a jelenlegi technológiai fejlettséget erősen szkeptikusnak kell lennünk az ilyen állításokkal kapcsolatban. Lássuk pontosan miért!

Kezdjünk egy gondolatkísérlettel! Gondoljunk bele abba a több ezer nézetbe, álláspontba és elképzelésbe, amelyekhez ragaszkodunk. Minden olyan dologba, amelyet igaznak tartunk. Próbáljuk megbecsülni, hogy ezek hány százaléka igaz ténylegesen! Ha őszinték akarunk lenni, akkor el kell ismerni: rendkívül valószínűtlen, hogy az esetek 100 %-ában igazunk van, szoktunk (néha) tévedni is. Szóval, milyen gyakran van igazunk? Az Olvasó mit gondol? 80 %? 90 %? Esetleg vagyunk annyira merészek, hogy 99 %-ot mondjunk? Bármit is becsüljünk, az biztosan 100 % alatt lesz (kivéve persze, ha reménytelenül önteltek vagyunk). Senkinek sincs az esetek 100 %-ában igaza: nekem sem, az Olvasónak sem, Stephen Hawkingnak sem és Einsteinnek sem.

Megállapítottuk tehát, hogy mindenki vall téves nézeteket. Próbáljuk meg osztályozni a nézeteinket aszerint, hogy azok igazak vagy hamisak! Gyerünk, próbáljuk csak meg! Nem fog menni. Nem tudjuk, mely nézeteink tévesek, hiszen ha tudnánk, hogy valamiben tévedünk, akkor vélhetően nem is hinnénk abban. Legalábbis nagyon remélem, hogy ez a helyzet. Eredendően úgy gondoljuk tehát, hogy valamennyi nézetünk igaz, de ha őszintén belegondolunk, akkor el kell ismerni: néhányban egészen biztosan tévedünk.

Egy lehetséges kritikája ennek a gondolatkísérletnek a következő: igaz ugyan, hogy nem tudhatjuk miben tévedünk, de ugyanakkor bizonyos konkrét kérdésekben 100 %-os bizonyossággal állíthatjuk, hogy igazunk van. Vagyis feloszthatjuk összes nézetünket olyanokra, amelyekben 100 %-ig biztosak vagyunk és olyanokra, amelyekben kevesebb, mint 100 %-ig vagyunk biztosak. Igaz ugyan, hogy bizonyos dolgokban lehet biztosabb a tudásunk, de erősen megkérdőjelezhető, hogy a 100 %-os bizonyosság egyáltalán létezhet-e. Egy sor filozófiai oka van annak, amiért a 100 %-os bizonyosság nem lehetséges. De ebbe itt nem célom belemenni részletesen, hiszen az minden bizonnyal nagyon messzire vezetne. Az viszont mindenképp megemlítendő, hogy az önteltség csúcsa 100 %-os bizonyossággal állítani valamit. Ha 100 %-ig biztosak vagyunk valamiben, akkor azzal azt mondjuk, hogy olyan műveltek, intelligensek és cáfolhatatlanok vagyunk egy konkrét témakörben, hogy tévednünk lehetetlen. Ez pedig egy elég extrém álláspont. Nem számít kik vagyunk, a 100 %-os bizonyossághoz senki sem elég tökéletes. Mindig lehetséges, hogy valamilyen bizonyíték elkerülte a figyelmünket, vagy, hogy valamilyen hiba csúszott a gondolatmenetünkbe. A tévedés lehetőségét nem lehet biztosan kizárni. Természetesen lehetünk magas szinten biztosak valamiben. Juthatunk erős konklúziókra nagy mennyiségű és jó minőségű bizonyítékok által, de képesnek kell lennünk feladni azt, ha új bizonyítékok tárulnak elénk.

A szkeptikus mozgalmak egyik legfontosabb terjesztett mondanivalója, hogy bármi lehet potenciálisan mérgező. Körülbelül 500 évvel ezelőtt élt Paracelsus, az ő nevéhez kötődik a "Sola dosis facit venenum" közmondás, melynek jelentése: "A mennyiség teszi a mérget". Ez oda- és visszafele is működik: elég nagy koncentrációban bármi mérgező lehet és elég kis koncentrációban pedig bármi lehet veszélytelen. A dózis határoz meg mindent.

Amikor azt mondjuk valamiről, hogy toxikus vagy nem toxikus, akkor azt mindig relatív értelemben kell érteni. Akkor nevezünk egy anyagot toxikusnak, ha az potenciálisan valamilyen káros hatást tud okozni, mégpedig olyan adagokban, amikben reálisan ki lehetünk téve annak. Nem toxikusnak pedig akkor nevezünk egy anyagot, ha az biztonságosan használható anélkül, hogy toxikus dózisnak tennénk ki magunkat.

A gyógyszereket is elsősorban a bennük lévő hatóanyag dózisa határozza meg. Gyógyszernek olyan anyagokat nevezünk, amelyeknek hasznos célra fordítható, konkrét biológiai hatása van, mégpedig olyan adagban, amely még elfogadható mellékhatásokat okoz csupán. Ha egy anyag egy adott adagban csökkenti a vérnyomást, de tönkreteszi a vesét, akkor az nem fog piacra kerülni. Annak meghatározása, hogy egy konkrét anyagnak létezik-e használható dózis tartománya, rengeteg pénzbe, energiába és időbe kerül.

Wald Ábrahám anekdotája - Bevezető

Wald Ábrahám magyar zsidó matematikus volt, aki 1902. októberében született Kolozsváron. Tehetsége a matematika területén hamar megmutatkozott, 1927-től a Bécsi Egyetemre járt doktori képzésre, az ismert matematikus, Karl Menger vezetése alatt. 1931-ben szerezte meg doktorátusát.

1938 környékére azonban az antiszemitizmus egyre inkább kezdett teret nyerni Ausztriában és emiatt Wald élete is veszélybe került. 1938 nyarán az Amerikai Egyesült Államokba emigrált, ahol folytatta kutatásait a statisztika és a játékelmélet területén. Wald elsősorban az úgynevezett szekvenciális analízis alapjainak lefektetéséről ismert. Létezik azonban emellett egy elfeledett anekdota, amelyet talán mára már kevesebben ismernek.

Röviddel azután, hogy megérkezett az Egyesült Államokba, Wald csatlakozott egy alkalmazott matematikai bizottsághoz (Applied Mathematics Panel), akikkel egy Columbiában lévő, "titkos" lakásban kezdett el dolgozni. A feladatuk olyan hadászati problémák megoldása volt, amelyekkel a hadparancsnokok nem tudtak foglalkozni, mivel azok komolyabb alkalmazott statisztikai tudást igényeltek. A légi csaták geometriáját grafikonokba és egyéb diagramokba képezték le, valamint a bombázások és egyéb taktikák hatékonysági mutatóit vizsgálták. A háború előrehaladtával munkájuk egyre nagyobb szerepet kapott, mivel az hozzájárult a harci repülőgépek levegőben maradásához.

Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a bombázó repülőgépek és azok legénységei voltak az egyik legnagyobb veszélynek kitéve. A bombázók viszonylag nagyméretű repülőgépek, amelyek emiatt jól láthatóak az ellenség számára. Erre jött rá az is, hogy elsődleges célpontnak számítottak. Nagy szerencse kellett ahhoz, hogy a legénység túléljen egy akár több órán át tartó utat ellenséges légtér felett, majd épségben vissza is térjen a bomba célpontra történő ledobása után. Így aztán még a legapróbb matematikai előny is nagyon értékesnek számított; a bizottságot, amelyben Wald dolgozott, ezért ismét segítségül hívták.

Bevezető

Evan McKinley egy szép, tavaszi napon, az Új-Skóciában (Kanada) lévő, Halifax városához közeli erdőkben túrázott. Egyszer csak szúró fájdalmat érzett mellkasában. McKinley a negyvenes évei elején járó vadőr volt, remek kondícióban. Volt már rá példa, hogy napokig kellemetlenül érezte magát a mellkasa miatt, de ez valami más volt: minden egyes levegővétel erősen fájt. McKinley lassan a pajtájához ért, ahol megpihent és megvárta, míg elmúltak fájdalmai. Munkája miatt gyakran kellett nehéz csomagokat cipelnie, így hozzá volt szokva az izomlázhoz, ez azonban teljesen más típusú fájdalom volt. Emiatt úgy döntött, orvoshoz megy.

Aznap Pat Crosskerry volt az ügyeletes orvos a Halifaxhoz közeli, Dartmouth Általános Kórház sürgősségi osztályán. Figyelmesen hallgatta McKinleyt, amint a tüneteiről számolt be. Közben megjegyezte magának, hogy páciense izmos ember; arca vöröses, ami normális egy olyan embertől, aki a nap nagy részét a szabadban töltötte; valamint nem izzadt. (Az izzadás a szívbetegség jele lehet.) McKinley elmagyarázta, hogy a fájdalom a mellkasa közepén érződött, azonban az nem terjedt át a kezére, nyakára vagy hátára. Azt is elmondta, hogy sosem dohányzott és sosem volt túlsúlyos; családjában nem volt szívroham, stroke vagy cukorbetegség; és nem érte különösebb stressz mostanában. A magánélete is rendben volt, a munkáját is nagyon szerette.

Crosskerry megmérte páciense vérnyomását és pulzusát, amelyek mind normálisak voltak egy sportos emberre. Ezután meghallgatta tüdejét és szívét, azonban semmi rendelleneset nem tapasztalt. McKinley nem érzett fájdalmat, amikor orvosa nyomást gyakorolt a bordái és mellcsontja közötti részre. Nem volt duzzanat vagy érzékenység a vádlijában és combjában. Végül az orvos elküldte McKinleyt EKG-ra, mellkasröntgenre és vérvételre. Egyik vizsgálat sem mutatott ki semmi rendellenességet, így Crosskerry nem aggódott páciense mellkasi fájdalmai miatt. Úgy gondolta, hogy csupán megerőltette magát munka közben és esetleg megrándultak az izmai. Mivel egyáltalán nem gyanakodott arra, hogy ennek köze lenne a szívéhez, ezért hazaengedte páciensét.

Crosskerry a következő nap késődélutánján jött be újra a kórházba, ekkor kezdődött a következő műszak. Kollégája rossz hírrel várta: McKinleyt szívinfarktussal hozták be aznap reggel. Crosskerry teljesen ledöbbent. Munkatársa megpróbálta vigasztalni, de ő tudta, hogy olyat hibázott, ami betege életébe is kerülhetett volna. (McKinley túlélte.) "Teljesen nyilvánvaló, hibáztam" - mondta egy későbbi interjú során. "És miért hibáztam? Nem azért, mert hanyag vagy figyelmetlen voltam. Azért hibáztam, mert gondolkodásomat túlságosan befolyásolták a kockázati tényezők hiányai és az, hogy milyen egészségesnek tűnt a betegem."

A krónikus fáradtság szindrómát (CFS - Chronic Fatigue Syndrome) önálló betegségként kezeli ma az orvostudomány; főbb jellemzői a hosszú ideig tartó fáradtság, kimerültség és egy sor egyéb tünet, amelyek mind hátráltatják a páciens hétköznapi tevékenységeit. Néha influenzaszerű megbetegedések után alakul ki, de megjelenhet mindenféle előzmény nélkül is. A betegség oka ismeretlen. Vita tárgya továbbá az orvostudományon belül a pontos diagnosztikai kritérium, a javasolt kezelések pedig nem igazán nevezhetőek hatékonynak. Az utókezelés során a páciensek 8-63 %-a mutat javulást, azonban a felnőtt betegek kevesebb, mint 10 %-a képes a betegség előtti állapotba visszatérni.

Egy 2001-es irodalmi áttekintés a Journal of the American Medical Association (JAMA) szaklapban azt találta, hogy a kognitív viselkedésterápia (CBT - cognitive behavioral therapy) és a napi fizikai terhelés fokozatos növelése (GET - graded exercise therapy) a legígéretesebb potenciális gyógymódok, azonban a rendelkezésre álló bizonyítékok vegyes kimenetelűek voltak. A pozitív kimenetelű kutatások tele voltak módszertani problémákkal. Az áttekintés arra is figyelmeztetett, hogy a szubjektív mércét alkalmazó pozitív eredmények nem jelentették feltétlenül azt, hogy a betegek fizikai állapota ténylegesen javult volna. Mindezek miatt útjára indult a PACE klinikai vizsgálat, melynek célja a potenciális gyógymódok hatékonyságának megállapítása lett.

A tudománykommunikációban jártasabbaknak nem kell Dr. Siddhartha Mukherjee-t bemutatni, aki onkológus, kutatóorvos, őssejtekkel foglalkozó biológus és mindemellett rendkívül tehetségesen és szórakoztatóan ír még a legkomplikáltabb tudományos területekről is. Több könyve közül a legismertebb a Betegségek betegsége, amelyért Pulitzer díjat kapott. Jelenleg, többek között, egy új könyv írásával is foglalkozik, amely az immunológia témakörét fogja kitárgyalni, beleértve annak a tévhitnek az elintézését is, hogy az oltások autizmust okoznak.

Minden írását érdemes elolvasni és szerencsére nem kell megvárni a következő könyvét, mivel április 3-án megjelent egy cikke a The New Yorker lapban A.I. Versus M.D. címmel, amelyben azt a kérdést feszegeti, hogy mi történne, ha automatizálnák az orvosi diagnosztizálásokat. Mindenkit arra bátorítok, hogy kattintson ide és olvassa el a cikkét! A rengeteg részletnek és a kiemelkedő írói stílusnak köszönhetően garantáltan nagyon szórakoztató élményben lesz részünk. Megpróbálom összefoglalni a cikk lényegét azoknak, akik valamilyen ok miatt nem kattintottak és továbbra is engem olvasnak.

Ő lenne a jövő orvosa? Nem valószínű. (Kép forrása)