Angolul „straw man”, magyarul szalmabáb érvelésnek nevezzük, amikor nem a másik fél álláspontját cáfoljuk meg vagy támadjuk, hanem annak egy szándékosan elbutított, eltorzított változatát, amit sokkal nehezebb megvédeni. Eközben persze azt a látszatot próbáljuk kelteni, hogy az eredeti érvet cáfoltuk meg. Talán ez a hiba fordul elő leggyakrabban a hétköznapokban és ezt lehet a legkönnyebben észrevenni. Publikus vitákban a felek rendszeresen szándékosan reagálnak vitapartnerük szalmabábosított álláspontjára. Ez történhet azért, mert a felek megpróbálják elkerülni a vitapartnerük tényleges nézetét, mert esetleg az ellen nehéz érvelni és nem merik kockára tenni a vita elvesztését, vagy történhet az ellenfél nevetségessé tétele és ezáltal nézők megnyerése érdekében. Ne feledjük, a nyilvános szóbeli viták célja a leggyakrabban a nézők meggyőzése és nem a vita megnyerése korrekt, logikai eszközökkel.

A szalmabáb elnevezése is nagyon találó; képzeljünk csak el egy harcjelenetet, amelyben az egyik fél felállít egy szalmabábot, majd miután azt jól szétverte győztesnek tekinti magát, miközben az ellenfél egy emberét se győzte le.

Íme egy egyszerű példa:

Starling: „Azokat az embereket, akik csekély bűnöket követtek el hamarabb ki kellene engedni a börtönből.”

Bombo: „Ha kiürítenénk az összes börtönt az katasztrófához vezetne!”

Itt amit Bombo mond az nagy valószínűséggel igaz, szinte nem is lehetne belekötni, azonban teljesen lényegtelen, mert Starling nem azt javasolta, hogy ürítsük ki az összes börtönt. Bombo tulajdonképpen egyáltalán nem cáfolta meg Starling álláspontját, csak kitalált egy másik álláspontot, ami ellen sokkal könnyebb érvelni. Sőt, állítása ellen nem lehet érvelni, így kívülről tényleg úgy néz ki, hogy megcáfolta Starling eredeti érvét, közben csak kitért alóla.

Egy változata a szalmabábnak a csúszós lejtő (angolul slippery sloap). Itt arról van szó, hogy azt feltételezzük, hogy egy apró lépésnek egyre növekvő és súlyos következményei lesznek. Kedvenc példám erre, amikor a gimnáziumi matektanárom abból, hogy egyszer otthon hagytam a füzetemet, azt hozta ki, hogy gyakorlatilag nincs értelme az életemnek, mert mindig kudarcot fogok vallani (nem hoztam el a füzetemet – mindig is felelőtlen leszek – valami fontos vizsgára otthon felejtek mindent – kirúgnak az egyetemről – munkahelyre is elfelejtek valamit vinni – kirúgnak onnan is stb.). Persze nem kell mindig az ilyen extrém esetekre gondolni, a politikusok gyakran érvelnek így a marihuána legalizálása ellen, azt állítva, hogy az milyen súlyos következményekhez vezetne. Az ilyen hibás érvelések arra mennek ki, a vitapartnerünk álláspontjához bármilyen súlyos következményt találunk ki.

Manapság már mindenféle elfajult érvelési hibát találhatunk, mely hasonló a szalmabábhoz, az egyik legfurább talán a náci kártya (reductio ad Hitlerum), ahol vitapartnerünket megpróbáljuk náciként lejáratni, vagy Hitlerrel párhuzamba állítani (pl. „A nácik is így kezdték!”). Legáltalánosabb formában:

Hitler magáénak vallotta ’X’ gondolatot, tehát az rossz!

A nácik elfogadták ’X’-t, tehát X rossz!

Ez annyira széles körben alkalmazott trükké vált, hogy a kilencvenes években Mike Godwin megfogalmazta az ezzel kapcsolatos Godwin törvényét:

Ahogy egyre hosszabbra nyúlik egy online vita, a nácikkal vagy Hitlerrel kapcsolatos párhuzam felmerülésének valószínűsége az egyhez közelít.

Hogyan reagálhatunk ha szalmabábbal próbálkoznak ellenünk? Legegyszerűbb felhívni arra a figyelmet, hogy nem is ezt állítottuk, hogy partnerünk szándékosan nem az általunk képviselt álláspontra reagált vagy egyszerűen megismételni az álláspontunkat.

Kezdjük egy nagyon gyakori hibával, az „ad hominem”-el! Röviden összefoglalva arról van szó, hogy az érvelő személyét támadjuk valamilyen módon, a mondanivalója helyett. Nem egyszerű anyázásról van itt szó, sőt, a szimpla sértés nem is minősül érvelési hibának. Egyszerűen arról van szó, hogy egy személy mondanivalóját az illető valamilyen negatív tulajdonsága miatt tekintjük érvénytelennek. A következő kijelentés az indoklás helyessége esetén például nem tekinthető érvelési hibának:

Nincs igazad, mert [..indoklás..] és különben is hülye vagy.

Ezzel szemben a következő érvelés már hibás:

Nincs igazad, mert hülye vagy.

Ha valaki már ilyenfajta személyeskedéshez folyamodik, az elég egyértelműen jelzi, hogy saját álláspontját már semmivel nem tudja alátámasztani.

Lehet az ilyen fajta érvelés jogos? Természetesen. Például ha Peti azt állítja, hogy jobban kellene tisztítani a csapvizet, akkor arra reagálhatunk a következőképpen: „Petinek nincs megfelelő képzettsége ahhoz, hogy ezt megállapítsa.” Ha ez tényleg így van, akkor jogos amit mondtunk. Fontos azonban, hogy nem cáfoltuk meg az álláspontját és nem is állítottuk, hogy nem igaz. Továbbra is lehet, hogy a csapvizet tényleg jobban kellene tisztítani. Íme egy másik példa: Mandy Rice-Davies híres tanúvallomása a Profumo ügy kapcsán „Well, he would [say that], wouldn’t he?”. Itt ugyanis arra akarta felhívni a figyelmet, hogy egy magas pozícióban lévő férfi (jelent esetben Lord Astor), akit azzal gyanúsítanak, hogy egy prostituálttal volt viszonya mindig letagadná azt, akár igaz akár nem. Ez azt jelenti, hogy magának a tagadásnak nincs semmilyen bizonyító ereje az ügyben. Figyeljük meg azonban, hogy ez az állítás csak a tagadás értékét húzza le, az eredeti vádat nem támasztja alá.

Legtöbbször azonban a hibás változatával találkozhatunk. Nézzük a következő példát:

Starling: „Szerintem a Volvo jó kocsikat gyárt.”

Bombo: „Csak azért mondod, mert svéd vagy!”

Ebben az esetben annak a ténynek, hogy Starling svéd származású semmi köze a Volvo-k minőségéhez, Bombo csak gyorsan el akarja terelni a témát, és elkerülni a felvetett téma megvitatását. Eközben azt akarja sugallni, hogy Starling mondanivalója érvénytelen, mert elfogult a témában. Tényleg lehet, hogy elfogult, de ennek semmi köze az állításához. Láthatjuk, hogy az ilyen jellegű támadások az érvelő „hibáira” hívják fel a figyelmet, nem pedig az érv hibáira. Talán azért is nehéz az ilyenekre reagálni, mert van igazságtartalma, mint például az előző esetben Starling valóban svéd. Az ilyen típusú hibás érvekkel tonnaszámra találkozhatunk a hétköznapokban, íme pár további példa:

Csak azért mondod, mert fideszes/mszp-s stb. vagy!

Nem meg lepő, hogy X kitart a hólapátgyár építése mellett. Mindenki tudja, hogy a hólapát lobbi tagja és komoly érdekeltségei vannak a fehér Karácsonyban.

Hülyeség, amit a kormányról mondsz, hiszen nem is voltál szavazni!

A fenti példák úgynevezett genetikus érvek, melyek során egy érvet érvénytelennek tekintünk az alapján, hogy aki azt alkalmazza milyen csoport tagja. Gyakran fordul elő, hogy megpróbáljuk vitapartnerünk szavait vagy tekintélyét valami módon lehúzni, akár a már említett csoporthoz tartozással, akár valamilyen múltbeli cselekedete, kijelentése alapján. Hasonló hibát vétünk például ha egy kutatás eredményét érvénytelennek tekintjük, mert az azt támogató,/háttérben lévő szervezetnek érdeke, hogy a kapott eredmény jöjjön ki. Még súlyosabb hiba ha rögtön a kutatással ellentétes eredményt fogadjuk el ez alapján igaznak:

„X azt állítja, hogy ’A’.”

„X jelleme kifogásolható és erkölcsileg megkérdőjelezhető a viselkedése.”

„Tehát ’A’ nem igaz!”

Ebbe a csoportba tartoznak a „Te is!” érvek is, melyek szintén hibásak. Itt arra szokták felhívni a figyelmet, hogy az érvelő az állításával ellentétesen cselekedett vagy cselekszik. Klasszikus példa amikor az apuka azt mondja a fiának, hogy ne dohányozzon, mert abból később súlyos problémái lehetnek. A fiú erre mondhatja, hogy az apa is dohányzik/dohányzott, ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy valóban gondjai lehetnék később.

Összefoglalásként azt lehet elmondani, hogy igyekezzünk a vitapartnerünk mondanivalójával foglalkozni és nem pedig a személyével. Mindig a mondanivaló, a bizonyítékok, az adatok és a tények a fontosak, nem pedig a hovatartozás, a képzettség (vagy a képzettség hiánya), a beállítottság stb. Az érvelő támadása az érv helyett egyszerű lustaság és hibás: nem jutunk el arra a konklúzióra, hogy az felhozott érvek hibásak.