Angolul „straw man”, magyarul szalmabáb érvelésnek nevezzük, amikor nem a másik fél álláspontját cáfoljuk meg vagy támadjuk, hanem annak egy szándékosan elbutított, eltorzított változatát, amit sokkal nehezebb megvédeni. Eközben persze azt a látszatot próbáljuk kelteni, hogy az eredeti érvet cáfoltuk meg. Talán ez a hiba fordul elő leggyakrabban a hétköznapokban és ezt lehet a legkönnyebben észrevenni. Publikus vitákban a felek rendszeresen szándékosan reagálnak vitapartnerük szalmabábosított álláspontjára. Ez történhet azért, mert a felek megpróbálják elkerülni a vitapartnerük tényleges nézetét, mert esetleg az ellen nehéz érvelni és nem merik kockára tenni a vita elvesztését, vagy történhet az ellenfél nevetségessé tétele és ezáltal nézők megnyerése érdekében. Ne feledjük, a nyilvános szóbeli viták célja a leggyakrabban a nézők meggyőzése és nem a vita megnyerése korrekt, logikai eszközökkel.

A szalmabáb elnevezése is nagyon találó; képzeljünk csak el egy harcjelenetet, amelyben az egyik fél felállít egy szalmabábot, majd miután azt jól szétverte győztesnek tekinti magát, miközben az ellenfél egy emberét se győzte le.

Íme egy egyszerű példa:

Starling: „Azokat az embereket, akik csekély bűnöket követtek el hamarabb ki kellene engedni a börtönből.”

Bombo: „Ha kiürítenénk az összes börtönt az katasztrófához vezetne!”

Itt amit Bombo mond az nagy valószínűséggel igaz, szinte nem is lehetne belekötni, azonban teljesen lényegtelen, mert Starling nem azt javasolta, hogy ürítsük ki az összes börtönt. Bombo tulajdonképpen egyáltalán nem cáfolta meg Starling álláspontját, csak kitalált egy másik álláspontot, ami ellen sokkal könnyebb érvelni. Sőt, állítása ellen nem lehet érvelni, így kívülről tényleg úgy néz ki, hogy megcáfolta Starling eredeti érvét, közben csak kitért alóla.

Egy változata a szalmabábnak a csúszós lejtő (angolul slippery sloap). Itt arról van szó, hogy azt feltételezzük, hogy egy apró lépésnek egyre növekvő és súlyos következményei lesznek. Kedvenc példám erre, amikor a gimnáziumi matektanárom abból, hogy egyszer otthon hagytam a füzetemet, azt hozta ki, hogy gyakorlatilag nincs értelme az életemnek, mert mindig kudarcot fogok vallani (nem hoztam el a füzetemet – mindig is felelőtlen leszek – valami fontos vizsgára otthon felejtek mindent – kirúgnak az egyetemről – munkahelyre is elfelejtek valamit vinni – kirúgnak onnan is stb.). Persze nem kell mindig az ilyen extrém esetekre gondolni, a politikusok gyakran érvelnek így a marihuána legalizálása ellen, azt állítva, hogy az milyen súlyos következményekhez vezetne. Az ilyen hibás érvelések arra mennek ki, a vitapartnerünk álláspontjához bármilyen súlyos következményt találunk ki.

Manapság már mindenféle elfajult érvelési hibát találhatunk, mely hasonló a szalmabábhoz, az egyik legfurább talán a náci kártya (reductio ad Hitlerum), ahol vitapartnerünket megpróbáljuk náciként lejáratni, vagy Hitlerrel párhuzamba állítani (pl. „A nácik is így kezdték!”). Legáltalánosabb formában:

Hitler magáénak vallotta ’X’ gondolatot, tehát az rossz!

A nácik elfogadták ’X’-t, tehát X rossz!

Ez annyira széles körben alkalmazott trükké vált, hogy a kilencvenes években Mike Godwin megfogalmazta az ezzel kapcsolatos Godwin törvényét:

Ahogy egyre hosszabbra nyúlik egy online vita, a nácikkal vagy Hitlerrel kapcsolatos párhuzam felmerülésének valószínűsége az egyhez közelít.

Hogyan reagálhatunk ha szalmabábbal próbálkoznak ellenünk? Legegyszerűbb felhívni arra a figyelmet, hogy nem is ezt állítottuk, hogy partnerünk szándékosan nem az általunk képviselt álláspontra reagált vagy egyszerűen megismételni az álláspontunkat.