Mitől lesz valami normális?

2017. február 07. 17:17 - Zsolesz14

A szkepticizmus és ezáltal a blog egyik fő témája a metakogníció: gondolkodni arról, hogy miként gondolkodunk. Külön oldalon gyűjtöm az érvelési- és kognitív gondolkodási hibákat, amelyek ismerete elsősorban azért fontos, hogy saját gondolkodásunkkal szemben tudjunk kellőképpen kritikusak lenni. Csak másodlagos az, hogy mások vélekedésében vagy írásaiban is észrevegyük ezeket, ebben úgyis jobbak vagyunk. Saját világképünkben ezzel szemben nehezebben vesszük észre ugyanezeket a hibákat.

Azért is fontos ez a kérdéskör, mert a gondolkodásunk nagy része tudat alatt és nem könnyen átlátható módon megy végbe. Ez azt jelenti, hogy nem vagyok pontosan tudatában annak, hogy miként dolgozza fel az agyunk a rendelkezésre álló információt és ezáltal miként jutunk bizonyos álláspontokra vagy hozzuk meg döntéseinket. Sőt, gyakran tévedésben állunk abban, hogy miként jutottunk egy konkrét döntésre.

A pszichológia egyes területei éppen ezért tanulmányozzák az emberi gondolkodásmódot. E terület ismerete segíthet megérteni azokat az amúgy általunk rendszeresen fel nem ismert feltételezéseket és folyamatokat, amelyek komoly szerepet játszanak döntéshozatalunkban.

Vegyünk egy látszólag egyszerű fogalmat, a normálisat. Mit jelent az, hogy valami "normális" és miképpen használjuk e fogalmat a gondolkodásmódunk során? (Megjegyzendő, hogy a "normális"-nak matematikai értelemben pontos definíciója van, azonban itt a szó hétköznapi jelentésével fogunk foglalkozni.) Talán a válasz egyszerű: normális az, ami tipikus, ami átlagos. Ez a definíció azonban nem árulja el, hogy miként döntjük el általában, hogy mit tekintünk normálisnak.

Az orvostudomány területén például mostanában nem ajánlott a normál szó használata, mivel az nem egy precízen definiált dolog, valamint utalhat erkölcsi megítélésre is. Szokták mondani, hogy valakinek normál a vérnyomása, de fogalmilag még ez sem precíz. Különböző emberekre, különféle helyzetekben és állapotokban mind mást és mást jelenthet a normál vérnyomás.

Egy nemrégen megjelent publikációban Bear és Knobe kutatók amellett érvelnek, hogy a "normális" körüli helyzet sokkal bonyolultabb, mint azt elsőre gondolnánk. Sok elvégzett kísérlet során azt vizsgálták, hogy az emberek miként döntik el valamiról, hogy az normális-e vagy sem. Azt találták, hogy az emberek ilyenkor kombinálják azt, amit ők maguk tipikusnak gondolnak azzal, ami szerintük ideális.

A következő egyszerű példával demonstrálják eredményeiket. Tegyük fel magunknak a következő kérdést: "Átlagosan hány órát néznek tévét az emberek naponta?". Miután ezt megválaszoltuk, gondolkozzunk el egy, az előzőhöz hasonlónak tűnő kérdésen: "Napi hány óra tévézés számít normálisnak egy ember esetében?".

Ha az Olvasó olyan, mint a legtöbb résztvevő kísérletben, akkor különböző válaszokat fog adni a fenti két kérdésre. A szereplők azt válaszolták, hogy az "átlagos" idő, amit egy ember naponta tévézéssel tölt 4 óra, a "normális" pedig 3 óra. Ráadásként azt is megtudhattuk, hogy a szerintük "ideális" időtartam 2,5 óra. Érdekes implikációi vannak ennek: arra utal, hogy az embereknek a normálisról alkotott elképzelésre eltér az átlagtól, mégpedig az általuk ideálisnak tekintett érték irányába.

A kutatók természetesen nem csak az előbb bemutatott kérdések alapján jutottak erre a következtetésre. Ugyanezen jelenséget figyelték meg egy sor más kérdéskör kapcsán: a normál nagymama, a normál saláta stb. Minden felmerülő témánál a megkérdezettek nem az átlagot tekintették normálisnak, hanem valamit az átlagos és a szerintük ideális között.

A kutatók még egy nem létező eszközt is kitaláltak, a "stagnar"-t és adatokat közöltek arról, hogy ezt miként szokták használni és hogy néz ki. Nem sokkal ezután a résztvevők fejében a normális "stagnar"-ról egy olyan kép alakult ki, amely az ideális és az átlagos között van.

Ezen eredmények érdekes dolgokat árulnak el az emberi gondolkodásról. Gondolhatnánk azt, hogy az emberek két, egymástól eltérő módon gondolkodhatnak: hogy miként történnek a dolgok tipikusan és miként kellene hogy történjenek. A kutatás eredményei valójában azonban arra utalnak, hogy az emberi elme nem osztható fel ilyen rendezetten. Néha képesek vagyunk tudatosan megkülönböztetni az átlagost az ideálistól, de gyakran olyan érveléseket és okfejtéseket találunk ki vagy fogadunk el, melyekben ez a kettő összefonódik és a normalitás fogalma alatt már nem különbözik a másiktól. Ezen ösztönös véleményalkotás fontos szerephez jut, amikor értelmezni próbáljuk a körülöttünk lévő világot.

Sokféle implikációja van ennek. Jelentheti például, hogy minél inkább válik valami gyakorivá, megszokottá, annál inkább lesz az normális és ezáltal elfogadott. A pszichológusok ezt már régóta megfigyelték, más kultúrákban más számít "normálisnak". A szerzők olyan politikusok példáját hozzák fel, akik egyre többször visznek véghez olyan tetteket, amelyek eleinte nem voltak elfogadottak. Ha elég gyakran tesznek ilyet, akkor cselekedeteik szépen lassan tipikussá, majd később normálissá válnak az emberek szemében.

A homoszexualitás kérdése jó példa arra, hogy megértsük az implikációit annak, hogy miként alakul ki a fejünkben a normalitás képe. E kérdéskörben azonban az ideológia erősen befolyásolja a normálisról alkotott képet, amelyet ideális esetben az erkölcs és a gyakoriság keverékéből alkotunk meg. Vannak, akik pusztán erkölcsi alapon gondolják úgy, hogy a homoszexualitás nem normális. Ők azonban egy extrém definícióját használják a normalitásnak. Aztán vannak, akik szerint a homoszexualitás normális, mivel az gyakori. Az Egyesült Államokban a lakosság körülbelül 3,4 %-a vallja magát nem heteroszexuálisnak. (Ezen érték pontossága természetesen vitatható.) Hasonló számokat találunk az állatvilágban is. Akik szerint a homoszexualitásban nincs semmi erkölcsileg helytelen sokszor emelik ki, hogy az egy gyakori emberi (és állati) viselkedésforma.

Ami itt érdekes, hogy milyen könnyedén tologatjuk sokan a normális definícióját, hogy az pont beleférjen az általunk képviselt ideológiába egy konkrét kérdéskör kitárgyalásánál. Ezt könnyedén megtehetjük, mert nem vagyunk tudatában annak, hogy jellemzően miként döntjük el, hogy mit tekintünk normálisnak.

Ez a példa arra is rávilágít, hogy milyen problematikus a normalitás fogalma, hiszen az két, egymástól elszakadt tényező keveredéséből adódik. Lehet valami gyakori, de erkölcsileg helytelen vagy ritka és erkölcsileg semleges. Mikor egy gyerek nem a szokásos dolgok iránt érdeklődik, vagy nem megszokott frizurája van, akkor a társai gyakran abnormálisnak, furcsának vagy deviánsnak tartják viselkedését és nem statisztikailag ritkának vagy atipikusnak. Ez pedig kiközösítéshez vagy akár bántalmazáshoz is vezethet.

Szerencsére vannak jó hírek is. Legyen bármennyire is mélyen ösztönös ezen kognitív hajlamunk képesek vagyunk megfékezni azt. Nyilván különbséget tudunk tenni a jó és a gyakori között. Nyilván tudjuk, hogy attól még mert valami gyakran történik még nem lesz erkölcsileg helyes vagy attól még, mert valami ritka nem lesz rögtön furcsa vagy abnormális. Sajnos azonban ezek a példák, melyek azért egy alapfigyelmet megkívánnak, csak a kisebbséget képezik a gondolkodásunknak. Gyakran nem szakítunk időt arra, hogy leálljunk és végiggondoljuk a dolgokat, hogy megkülönböztessük a gyakorit és az elfogadhatatlant, vagy a ritkát és a deviánst. Ehelyett sokkal egyszerűbb kategorizálással élünk és a normalitás fogalmává összemossuk ezen, amúgy egymástól lényegesen eltérő elképzeléseket. Mindezt természetesen úgy csináljuk, hogy észre sem vesszük. Gondoljunk bele hányszor érveltünk valami ellen csak úgy, hogy "Ez nem normális!"?

A küzdelem ezen hajlamunk elleni különösen fontossá válik a mai világban. Képesek kell legyünk szétválasztani a dolgokat a fejünkben, még akkor is, ha ez figyelmet és erőfeszítést igényel. Ezért is fontos a metakogníció, hogy felismerjük e gondolkodásmódokat saját magunkon.

Itt a nyelvünk is kiemelkedő szerephez jut, mert a szavak visszaadhatják (és sokak szerint korlátozhatják), hogy miként gondolkodunk. A "normális" egy zavaros, félreérthető és pontatlan szó és ha gyakran használjuk gondolkodásmódunkban, akkor ez utóbbi is zavaros és pontatlanná válik. A legtöbb helyzetben célszerű elkerülni ezen szó használatát; helyette gondoljunk bele, hogy pontosan mit is értünk alatta.