Manapság rengeteg mesterséges vackot eszünk! Ételeink tele vannak adalékanyagokkal! Ami tele van tartósítószerrel az biztosan nem lehet valami jó! És akkor még nem is beszéltünk az ízfokozókról meg a színezékekről! Én csak a természetes dolgokat szeretem!

A fenti állításoknak jobban belegondolva nem sok értelme van. Minden, ami mesterséges káros lenne? Egyáltalán mit nevezzünk mesterségesnek? Az ember a természet része, így minden, amit létrehoz is természetes? Nagyon ritkán fogyasztunk bármit teljesen természetes állapotában, akkor ennyi erővel meg minden mesterséges? Az adalékanyag, ízfokozó, tartósítószer stb. gyűjtőfogalmak, mégis mi alapján lehetne kijelenteni, hogy minden, e gyűjtőfogalomba tartozó anyag káros? Egyáltalán mit jelent az, hogy "káros"? Mindezek ellenére bizonyára sokan napi rendszerességgel hallunk ilyen és ehhez hasonló állításokat. Ennek pedig az az oka, hogy járványszerűen terjedő jelenséggel van dolgunk, aminek a tudományban külön neve van már: kemofóbia.

A kemofóbiát a tudományos közösségek "nem-klinikai előítéletnek" definiálják. Ez azt jelenti, hogy (hasonlóan például a homofóbiához vagy xenofóbiához) nem igazi orvosi fóbiáról van szó, sokkal inkább egy tanult irtózásról, amely a laboratóriumokban előállított vagy éppen ijesztő nevű, nehezen kimondható vegyületek ellen irányul.

Valamennyi iparág jól ismeri ezt a jelenséget és termékeik reklámozásánál jól ki is használják azt. De hogyan alakult ki ez a félelmünk? Milyen pszichológiai okai vannak? És miként használják ezeket fel ellenünk a reklámok és hirdetések? A mai napon ezekre a kérdésekre fogjuk keresni a választ.

Pedig egy banán is tele van ijesztő nevű és kimondhatatlan vegyületekkel! (Kép forrása)

Egy kis történelem

A környezetvédelmi mozgalmak felemelkedése az 1960-as évekre tehető és gyakran Rachel Carson "Silent Spring" című művével hozzák összefüggésbe, amely a kémiai anyagokat néhol szinte ördöginek tüntette fel. Egy évtizeddel később aztán az emberiség már maga mögött tudott hat Holdra szállást és az Apolló küldetéseket. Ezek mind új megvilágításba helyezték a Földet (lásd például a híres "Kék üveggolyó" képet) és az emberek elkezdték kötelességüknek érezni bolygónk természetes szépségének megőrzését. Az emberiség saját magát önzőnek és destruktívnak látta, ezáltal pedig létrejött a toxikológia, amelynek célja a különböző kémiai anyagok emberre és a környezetre gyakorolt hatásának vizsgálata lett. Az egyes tudományágak eredményei azonban általában torzítva, leegyszerűsítve és nem korrekten jutnak el a laikusokhoz, akik aztán félreértelmezhetik azokat. A toxikológia sem volt kivétel, amelynek eredményei nem ivódtak bele rendesen a közvélekedésbe és egyáltalán nem csillapították félelmeinket. Továbbra is ott lapult az emberekben a különböző kémiai anyagoktól való irtózás. Különösen igaz volt ez a mesterségesen előállított anyagokra, amelyeket az emberek a mai napig veszélyesebbnek tartanak a természetben előforduló társaiknál. 

A természetes/jó és a mesterséges/rossz szembeállítás hatékony megoldásnak bizonyult a 70-es években jelen lévő, rövid távú környezetvédelmi problémákra. Ha viszont jobban belegondolunk, akkor ez nem más, mint egy leegyszerűsített fekete/fehér világkép, egy hamis dilemma, amely gondolkodásmód miatt az emberek a mai világban nagyon rossz döntéseket hozhatnak. A természetes kontra mesterséges nézőpont teljesen figyelmen kívül hagyja a toxikológia tudományos eredményeit. Nem lehet kijelenteni, hogy valami "jó" vagy "biztonságos" csak azért, mert természetes. El kell felejtenünk abban gondolkodni, hogy mi 'természetes' és mi nem. Ehhez persze arra is szükség van, hogy a toxikológia eredményei jól érthetően elérhetőek legyenek bárki számára.

Mitől olyan átható a kemofóbia?

Az 'Omni Processor' egy olyan szerkezet, amely a szennyvízből tiszta ivóvizet csinál, a felhalmozódó szennyezőanyagokat pedig kiszárítja és elégeti, ezáltal képes elektromosságot is termelni. Milyen jól jön egy ilyen gép azokban az országokban, ahol ivóvízproblémák vannak. Nagyszerű szerkezet, nem? De innánk-e az ily módon létrehozott vízből? A bal oldali víz az 'omni processor' által előállított, a jobboldali viszont esővízből lett kitisztítva. (Kép forrása) Ugyanolyan szívesen innánk mindkettőből? Ez a tanulmány azt találta, hogy a megkérdezettek 26 %-a annyira undorodott attól az ötlettől, hogy szennyvízből ivóvíz készüljön, hogy egyetértettek a következő állítással: "a szennyvizet soha nem lehet olyan mértékben kitisztítani, hogy hajlandó legyek meginni". És valljuk be, bizonyos szinten empatikusak vagyunk ezzel a kijelentéssel. Az agyunkkal felfogjuk, hogy a képen látható két víz egyforma, sokan bátran innánk is a bal oldalit akár életünk végéig. De mindemellett azért ha enyhén is, de a jobboldalit preferáljuk, ahhoz vonzódunk. Mindez azért történik így, mert az irracionális kemofóbia valójában ott van mindenkiben valamilyen szinten. De ha egyszer a tudomány világosan azt mondja nekünk, hogy a két pohár között nincs különbség, akkor miért hajlunk mégis a jobboldali pohár felé?

A Pennsylvaniai Egyetem professzora, Paul Rozin a következőképpen próbálja a jelenséget megmagyarázni. Ő a 'contagion' (fertőzés vagy ragály) szót használja annak a jelenségnek a leírására, amelyen akkor megyünk keresztül, amikor azt látjuk, hogy valamely tárgy hozzáér valami számunkra undorítóhoz. Maradandó undort érzünk egy ilyen látvány hatására, és nincs az a tisztító folyamat, amely eltüntetné belőlünk ezt az érzést. A kérdéses tárgy örökre undorító marad számunkra. Ez pusztán pszichológiai jelenség és nincs tudományos alapja, azért viszont kialakulhatott az evolúció során, mert esetleg megvédett minket egyes fertőzésektől.

Mark Schaller, a British Columbia Egyetemen megalkotta a "behavioural immune system" (kb. viselkedési immunrendszer) fogalmát e jelenségkör leírására. Ide érzések és viselkedésformák (például undor, ellenszenv) csoportjai tartoznak, amelyek megakadályozzák, hogy fertőzött ételt fogyasszunk. Ezen "immunrendszerünk" nagyon érzékeny és ez az oka többek között annak, hogy egyes kultúrákban nem esznek az emberek sertéshúst, rovarokat, rákokat stb.

Evolúciós szempontból mindez teljesen logikus és érthető. Több millió éven keresztül nem ismert az emberiség olyan módszert, amellyel szennyezett élelmet meg tudott volna tisztítani. Az emberi történelem 90 %-ában nem volt forrásban lévő víz, mert nem ismertük a tüzet; 99 %-ában pedig semmilyen modern orvosság nem állt rendelkezésre, ezért aztán minden apró betegség ijesztő volt. A különböző szennyeződésektől való paranoiás félelmünk rengetegszer megmentett már minket.

Részben az oktatási rendszer is hibás. Aki járt már valamilyen kémiával kapcsolatos laboratóriumban például biztosan jól ismeri azokat a dolgokat, amikre a tanár többször és nyomatékosan felhívja a figyelmet. Ne együnk a laborban! Óvatosan bánjunk a különböző anyagokkal! Ne érjék azok a bőrünket sem! Ne lélegezzük be! A tanárok szándékai természetesen mind jóságosak, amikor ezeket mondják. Ezen szabályok betartása rengeteg balesetet előzött már meg világszerte.

Ugyanakkor ezen figyelmeztetések akaratlanul azt sugallják a tanulóknak, hogy a laboratóriumok nagyon veszélyes helyek, a kémiai anyagok pedig úgy általában nem biztonságosak. Azt gondolhatják, hogy a laborban előállított élelmiszerek eredendően veszélyesek vagy szennyezettek.

Éppen ezért fontos, hogy a tanárok "ellensúlyozzák" a sok figyelmeztetés által keltett félelmeket. Ezt meg lehet tenni például a purifikációs eljárások kihangsúlyozásával. James Kennedy kémiatanár laborgyakorlatain például szoktak aszpirint előállítani. Ezután viszont azt mondja a diákjainak, hogy ez az aszpirin emberi fogyasztásra nem alkalmas, mert szennyezett, ismeretlen mértékű szennyeződéseket tartalmaz. És ez így igaz. A gyógyszeriparban viszont az aszpirint (és minden mást is) purifikálják gyártás után (általában 99,99 %-osra), mielőtt emberi fogyasztásra kerülne a sor. Ezen technológiákat azonban sok diák nem ismeri meg, mert nem része a gimnáziumi tananyagnak, így aztán az ő fejükben a kémia labor egy veszélyes hely marad, amely csak szennyezett anyagok előállítására képes.

A kemofóbiát kihasználó ipar

Boyka Bratanova az Albertay Egyetemen kísérletet végzett: a résztvevőket két fajta süteménnyel kínálta. Az egyik átlagos volt, a másik viszont "organic/locally-produced/carbon-neutral" címkével (organikus (bió), helyi sütésű, karbon semleges) volt ellátva. A sütemények egyébként azonosak voltak, ugyanúgy készültek.

A résztvevőket arra kérték, hogy értékeljék ki a két, különbözőnek beállított süti ízét. Meglepő módon következetesen a címkével ellátott, vagyis az erkölcsileg elöljáró süteményt mondták az emberek finomabbnak. Ez a megfigyelést azt a hipotézist látszik igazolni, hogy az emberek hajlamosak összekeverni az erkölcsi állításokat a tényleges felsőbbrendűséggel. A gyártók egészen a végletekig kihasználják ezt a pszichológiai trükköt: teljesen értelmetlen kijelentéseket tesznek a termékeikre, amelyek erkölcsi magaslatokba emelik azokat. Azt mondják, hogy "természetes", "kristálytiszta" meg "x-től mentes".

A legismertebb példa erre az E-szám mentes élelmiszerek. A kifejezés azért értelmetlen, mert az E-szám mentes étkezés rövid időn belül halálhoz vezetne. De sok más példa is létezik.

Sok testápolóra vagy krémre írják rá például, hogy az kémiailag tiszta ('pure'). Kémiailag viszont csak az lehet tiszta, ami egyetlen összetevőből áll kizárólag, például tiszta konyhasó vagy tiszta cukor. A kozmetikumok viszont biztosan több anyag keverékéből állnak, ezért értelmetlen rájuk azt mondani, hogy tiszták.

Nagyon sok termékre írják rá, hogy 100 % természetes, erre azonban nincs univerzális definíció. Több országban (pl. Ausztrália, Egyesült Államok) nincs is törvényi előírás arra, hogy mit kell egy termék teljesítsen ahhoz, hogy rá lehessen írni azt, hogy természetes. Az Egyesült Királyságban van javaslat: "álljon természetes összetevőkből, amelyekbe az ember nem avatkozott bele". Lehetetlen olyan kozmetikumot készíteni, amely ennek az ajánlásnak megfelel, hiszen az ember mindenképpen bele kell avatkozzon a dolgokba.

Az organikus vagy bio több mezőgazdasági módszert foglal magába. Emiatt csak azokat a zöldségeket és gyümölcsöket lehet így nevezni, amelyeket e csoportokba tartozó mezőgazdasági módszerekkel termesztettek. Egy kozmetikai termék nem lehet 'bio', mert még a természetben előforduló összetevőiket is általában mesterséges úton állítják elő, nem pedig növényekből vonják ki.

Ha ezen példák nem lennének elég extrémek, akkor gondoljunk bele abba, hogy vannak olyan termékek, amelyeket 'chemical-free' (kémiai anyagoktól mentes?) címkével árusítanak. Nehezen lehet elképzelni bármit is, ami mindenféle kémiai anyagtól mentes lenne. De ilyen szempontból hasonlóan semmitmondóak a vegyszer, kemikália vagy adalékanyag szavak is.

Az eddig felsorolt és a hozzájuk hasonló címkézéssel el lehet érni, hogy az emberek esetenként egy olyan drágább terméket vásároljanak meg, amely a valóságban nem jobb egyáltalán az olcsóbb társainál. Erre jön még rá az is, hogy a természetes anyagok ugyanúgy lehetnek mérgezőek és veszélyesek, mint a mesterségesek. Egy anyag veszélyességéről, toxikusságáról és biztonságosságáról semmit nem árul el az az információ, hogy az éppen természetes vagy sem. Többször volt már rá példa, hogy egy forgalomban lévő terméket valamilyen, benne lévő természetes anyag veszélyessége miatt vontak ki a forgalomból.

(Szinte) Semmi sem 'természetes' igazán

Szigorú értelemben egyetlen ma általunk fogyasztott zöldség vagy gyümölcs sem nevezhető természetesnek, hiszen azok mind átestek valamilyen nemesítési folyamaton. Ez pedig így van rendjén, hiszen nagyon nem örülne senki annak, ha a ma ismert gyümölcsök és zöldségek őseit kellene naponta fogyasztani.

Az eredeti, 'természetes' kukorica (Kép forrása)

A kukorica például réges-régen egy teoszinte nevű, fűszerű növény volt, amelyet az amerikai őslakosok termesztettek és háziasítottak. Ezen hosszú folyamat során kezdett a kukorica a mai kinézetére hasonlítani. 9000 év alatt a kukorica 1000-szer nagyobbá, 3,5-ször édesebbé, valamint sokkal könnyebben pucolhatóvá és termeszthetővé vált. A ma ismert kukorica szinte már nem is hasonlít az eredeti teoszintéhez.

A mai görögdinnyék sem 'természetesek'. A görögdinnye régen egy dió méretű, kemény, keserű gyümölcs volt. Gyulladást okozott és ehetetlenül keserű volt az íze. A mai görögdinnye több ezer éves, mesterséges szelekciós folyamatoknak az eredménye, amely egyáltalán nem hasonlít az ősére. A modern (mesterséges!) görögdinnye édesebb, zamatosabb, színesebb és sokkal könnyebben termeszthető.

A barack régen egy kemény, cseresznye nagyságú gyümölcs volt, óriási maggal. Hasonlóan a kukoricához és a görögdinnyéhez, több ezer éves, mesterséges folyamatok során változott meg a génállománya és vált a mai finom, zamatos barackká.

A mezőgazdaságunk előtt a répa apró és vékony volt. A gabonák magasak és véznák voltak, a kalóriatartalmuk pedig minimális volt. Az almák aprók és savanyúak voltak, jókora magvakkal. Az eper apró volt, a banánban kőszerű dolgok voltak, a sertések pedig harapós vadállatok voltak, kevés hússal. A tehenek nem adtak elég tejet, csak annyit, amennyire a borjaiknak szükséges volt, a csirkék pedig apró, sovány lények voltak, akik nem raktak tojást naponta, csak hetente. Minden ember által termesztett vagy tenyésztett faj génállománya jelentős változásokon ment keresztül mire a ma ismert állapotukba kerültek.

Azért fontos, hogy mindezzel tisztában legyünk, mert őseink ezen kemény munkáért mind tiszteletet érdemelnek. Több száz éven át gürcöltek a mezőkön és termesztették azokat a növényeket, valamint tenyésztették azokat az állatokat, amelyeket mára már teljesen megszoktunk a modern világban. Pontosan ezért 'természetesnek' nevezni a mai gyümölcsöket, zöldségeket és haszonállatokat egy hatalmas sértés az őseinkre nézve, akik kemény munkáját ezzel semmissé nyilvánítjuk.

A modern géntechnológia művelői jól tudják, hogy az emberiség mindig is arra törekedett, hogy a természet adta dolgokat a saját szükségleteire formálja. Az állatok szelídebbek és húsosabbak lettek, a növények pedig nagyobb és ehetőbb terméseket hoznak. Tévhit azt gondolni, hogy az emberek a természetet annak ősi formájában használják.

A kemofóbia pszichológiája

Paul Slovic és Baruch Fischboff kutatók azonosítottak jó pár érzelmi jellegzetességet, amelyek segíthetnek megmagyarázni a különböző kémiai anyagokkal szembeni, mély és örökké tartó félelmeinket. Azt találták, hogy hajlamosak vagyunk rendszeresen túlbecsülni az ember alkotta kockázatokat, a természetből fakadó kockázatokat viszont alulbecsüljük.

A legjobb példa erre a formaldehid, amely a természetben előforduló vegyület. Megtalálható több gyümölcsben (pl. körte vagy barack), zöldségben, húsokban és tojásokban. Ezen felül nagyon magas koncentrációban van jelen a pekingi kacsában, füstölt lazacban és különböző feldolgozott húsokban. Ezen 'természetes' forrásai a formaldehidnek általában elfogadottak a közvélekedés számára, a 'mesterséges' eredetű formaldehid, ami például egyes oltásokban vagy gyereksamponokban található meg, viszont többször okozott már felháborodást és tiltakozásokat.

Egy ilyen közfelháborodás például arra kényszerítette a Johnson & Johnsont, hogy lépjék meg cégtörténetük legnagyobb átalakulását és vonják ki a formaldehidet valamennyi termékükből. Mindezt úgy, hogy például a babasamponjukban olyan kis mennyiségű formaldehid volt, hogy a vegyület veszélyes szintjeinek eléréséhez napi 40 milliószor kellett volna fürdeni vele. A cég több tíz millió dollárt költött erre az átalakulásra és nem azért, mert a törvény kötelezte volna őket erre, vagy mert bármilyen káros hatás bizonyítva lett volna, hanem azért, mert a kemofóbia által vezérlet, irracionálisan gondolkodó vásárlók óriási nyomás alá helyezték őket. Irracionálisak azért, mert nem tiltakoznak a körték, barackok, a pekingi kacsa meg a füstölt lazac megreformálásáért.

Az oltások is tartalmaznak egy nagyon csekély mennyiségű formaldehidet, erre pedig az oltásellenes mozgalmak előszeretettel hívják fel a figyelmet. Hiába van egy oltásban 80-szor kevesebb formaldehid, mint egy közönséges körtében, sokan mégis megtagadják emiatt a védőoltásokat.  Azt gondolom nem kell felsorolnom, hogy az oltásellenes mozgalmaknak köszönhetően hány oltásokkal megelőzhető betegség jelenik meg újra mostanában egyre több helyen.

Egy másik oka annak, hogy annyira félünk a 'mesterséges' formaldehidtől, hogy mind úgy vagyunk 'bedrótozva', hogy irracionálisan, nagyságrendekkel túlbecsüljük egyes ránk leselkedő veszélyek kockázatát. Rettegünk a terrorizmustól például, de az elhízásra viszont oda sem figyelünk. Pedig 2015-ben a terrorizmus áldozatainak száma világszerte 32 000 volt, ezzel szemben viszont a túlsúly miatt évente tíz millióan halnak meg. Mindezek ellenére a terrorizmus az, amiről többet beszélünk mi is és a politikusok is. A terrorizmusból eredő kockázatot nagyságrendekkel túlbecsüljük, mivel az egy külső hatás, nem mi okozzuk azt. Az Egyesült Államok polgárainak 33 000-el nagyobb esélyük van valamilyen szívelégtelenségben meghalni, mint a terrorizmus által. Mégis az utóbbitól félünk jobban, mert ösztönszerűen nem tudjuk jól megbecsülni a ránk leselkedő veszélyek kockázatát.

Összefoglaló

A pszichológia tehát azt mondja, hogy a kemofóbia gyökerei nagyon mélyre nyúlnak, az eddig felsorolt irracionális félelmek valójában velünk születettek és valamilyen szinten mindannyiunkban jelen vannak. Ebből következően csak művelődés és a tudomány segítségével tudjuk legyőzni őket. Toxikológiai alapismeretekre van szükségünk, hogy jobban képesek legyünk felmérni a különböző kémiai anyagok által rejtett kockázatokat és ezáltal racionális döntéseket legyünk képesek hozni táplálkozási és egészségügyi kérdésekben.

Felhasznált és ajánlott irodalom

On the Origins of Chemophobia
On the Pervasiveness of Chemophobia
On the $$$ fueling Chemophobia
(Almost) Nothing is Truly 'Natural'
The Psychology of Chemophobia

További cikkek a témában

"Natural" doesn't necessarily mean better
78. Kemofóbia - az egyre terjedő népbetegség
Kemofóbia- és hisztéria
Wikipedia cikk