Egyik előző bejegyzésemben Ben Carson kapcsán felvetődött az a kérdés, hogy mégis miként lehetséges az, hogy okos emberek viszonylag gyakran hisznek furcsa dolgokban (pongyolán fogalmazva: hülyeségekben). Hogyan lehetséges például, hogy valaki kiválóan elvégzi az orvosi egyetemet és aztán mégis a homeopátia, az akupunktúra vagy akár az energiagyógyászat híve lesz? (Vagy még rosszabb esetben oltásellenes.) Miért van az, hogy egyes tudományterületek nagy professzorai is gyakran hisznek a legközismertebb városi legendákban, babonákban vagy tévhitekben? Adhatunk egyszerű választ is erre a kérdésre: az egyetemek többnyire szakmaspecifikus tudást nyújtanak, nem tanítják meg az embert kritikusan gondolkodni. Ha viszont jobban elmélyedünk abban, hogy az emberek miként alakítják ki saját meggyőződéseiket, akkor látni fogjuk, hogy itt jóval többről van szó.
Az ismert szkeptikus, Michael Shermer egyik könyvében egy egész fejezetet (amely fejezet mellesleg angolul mindenki számára elérhető, olvasását csak ajánlani tudom) szentelt a fenti kérdés megválaszolására. Shermer rövid válaszát és indoklását már egyszer összefoglaltam, így ezúttal csak kiragadom a lényeget:
"Okos emberek azért hisznek furcsa dolgokban, mert ügyesen tudnak olyan álláspontok mellett érvelni, amelyekre nem okos módokon jutottak."
Minden bizonnyal ez ellentmondásosnak hangzik elsőre. Az esetek döntő többségében azonban nem azért kötelezzük el magunkat egy álláspont mellett, mert logikai úton vagy empirikus bizonyítékok által voltunk vezérelve. Egész egyszerűen más okokból választjuk ki gyakran előre, hogy miben hiszünk: szülői részrehajlás, testvéri befolyásoltság, publikálási kényszer, nevelésben és oktatásban szerzett tapasztalatok és az életünk során szerzett benyomások mind formálják a személyes preferenciáinkat és érzelmi hajlamainkat, amelyek aztán kombinálódnak különböző társadalmi és kulturális hatásokkal. Ritkán van az, hogy leülünk egy jókora adagnyi tény elé, majd megvizsgáljuk azokat részletesen, pro és kontra szempontból egyaránt, majd ezek alapján kiválasztjuk a leglogikusabb és legracionálisabb álláspontot, függetlenül attól, hogy mit hittünk azelőtt. Ehelyett a nagyvilág tényei szűrőkön keresztül jutnak el hozzánk, mégpedig olyan elméletek, hipotézisek, torzító hatások, elfogultságok és előítéletek által, amelyeket életünk során halmoztunk fel. Mi pedig szépen átnézzük ezt a sok adatot és kényelmesen kiválasztjuk azokat, amelyek illeszkednek a meglévő világképünkbe, amelyek az általunk favorizált álláspontot támasztják alá, az annak ellentmondókat pedig figyelmen kívül hagyjuk. Mindannyian ezt csináljuk, az okos emberek azonban sokkal jobbak ebben, hiszen nekik van hozzá tehetségük és képzettségük.
Shermer maga ismeri el, hogy e magyarázata nem teljesen új keletű. 1620-ban az ismert filozófus és tudós, Francis Bacon is adott egy választ erre a kérdésre a Novus Organum című könyvében. Szerinte miután az emberi értelem befogadott egy álláspontot, azután bármit felvesz, ami alátámasztja azt vagy összhangban van vele. Nem számít, hogy sok minden ellentmond az álláspontunknak, ezen információkat az emberi elme elhanyagolja és lenézi, valamilyen megkülönböztetés alapján pedig félreteszi és elutasítja; ezen ártalmas előfeltételezések révén pedig az eddigi konklúziók sértetlenek maradnak. Bacon példaként az összes babonát vagy tévhitet (pl. asztrológia, álmok, jóslatok stb.) hozza fel, amelyekben az emberek örömüket lelik: amikor ezek beteljesülnek, akkor azt az eseményt örökre megjegyezzük, sokkal gyakrabban történik viszont, hogy nem teljesülnek be, ekkor azonban figyelmen kívül hagyjuk őket, majd pedig feledésbe merülnek. Ezen 17. századi gondolatok a mai napig aktuálisak.
Shermer könyvében több ponton át tárgyalja azt, hogy miként alakul ki az emberi meggyőződés. Az egyes pontokban bemutatott bizonyítékok mind az eddig ismertetett, Francis Bacon által ihletett választ támasztják alá. Ezeken felül azonban létezik még két nagyon erős kognitív gondolkodási torzító hatás, amelyek rendkívül megnehezítik bárki számára egy állítás objektíven történő elbírálását. Az okos emberek különösen jól "manipulálják" e két gondolkodási hibát, így most ezekről lesz szó egy kicsit részletesebben.
Az intellektuális attribúciós hiba
Shermer és társai végeztek egy kutatást, amelyben megkérdezték a résztvevőket, hogy miért hisznek Istenben, majd pedig azt, hogy szerintük mások miért hisznek Istenben. A teszt nem feleletválasztós volt, a résztvevők akár hosszasan is kifejthették a véleményüket a kérdésről, amit sokan meg is tettek. A kutatók csoportosították a válaszokat.
Miért hiszel Istenben?
1. Az univerzum vagy a világ természetes szépségén/finomhangoltságán/tökéletességen/komplexitásán alapuló érvek miatt. (28,6 %)
2. Isten megtapasztalása a hétköznapi életben. Azon érzés miatt, hogy Isten bennünk van. (20,6 %)
3. Az Istenben való hit megnyugtató, vigasztaló, könnyítő hatású és értelmet, célt ad az életünknek. (10,3 %)
4. A Biblia azt mondja, hogy Isten létezik. (9,8 %)
5. Csak úgy. Hit miatt. Mert hinni kell valamiben. (8,2 %)
Mit gondolsz, miért hisznek más emberek Istenben?
1. Az Istenben való hit megnyugtató, vigasztaló, könnyítő hatású és értelmet, célt ad az életünknek. (26,3 %)
2. A vallásos embereket úgy nevelték, hogy higgyenek Istenben. (22,4 %)
3. Isten megtapasztalása a hétköznapi életben. Azon érzés miatt, hogy Isten bennünk van. (16,2 %)
4. Csak úgy. Hit miatt. Mert hinni kell valamiben. (13,0 %)
5. Az emberek azért hisznek Istenben, mert félnek a haláltól és az ismeretlentől. (9,1 %)
6. Az univerzum vagy a világ természetes szépségén/finomhangoltságán/tökéletességen/komplexitásán alapuló érvek miatt. (6,0 %)
Figyeljük meg, hogy az első kérdésnél előkelő helyen szereplő, intellektualista alapú indokok az Istenben való hitre az első és második helyről mennyire visszaestek a második kérdésnél a harmadik és az utolsó helyre. Ezen okok helyét a második kérdésnél az érzelmi alapú indokok vették át az első két helyen. A válaszokat összességében két csoportba lehet sorolni: racionális okok és érzelmi okok az Istenben való hit igazolására. Megjegyzendő, hogy itt nem arról van szó, hogy ténylegesen racionális például a finomhangolt univerzum vagy a komplex univerzum érve, sokkal inkább arról, hogy a hívők miként tekintenek ezen érvekre. Összességében Shermer és társai azt hozták ki ebből, hogy 8,8-szor valószínűbb, hogy az emberek a saját hitüket Istenben valamilyen számukra racionális indokkal magyarázzák, annál, hogy más emberek Istenben való hitét hasonló indokokkal magyarázzák. Ehelyett mások hitét sokkal inkább érzelmi okokkal indokolják.
Egy lehetséges magyarázata ennek a jelenségnek az úgynevezett attribúciós hibák. A pszichológiában az attribúció (oktulajdonítás) azt a folyamatot jelenti, amely által az emberek megpróbálják megmagyarázni egyes viselkedések vagy események okát. Számunkra ebből most csak az az érdekes, hogy az emberek mivel szokták saját, illetve mások meggyőződéseit magyarázni ('Miért hiszek én Istenben?' kontra 'Miért hisznek mások Istenben?'). Az előzőekben ismertetett kutatás összhangban van sok más tanulmánnyal is a témában: arra utalnak, hogy saját viselkedésünknek rendszerint más indokokat tulajdonítunk, mint mások ugyanilyen jellegű viselkedéseinek. Attribúciós hibát vétünk.
Ha valaki elénk vág az országúton azt fogjuk gondolni róla, (káromkodások közepette) hogy rossz ember és felelőtlen. Sokkal valószínűbb, hogy valami belső okkal magyarázzuk viselkedését és nem valami külsővel. Inkább azt gondoljuk róla, hogy egy sz*r alak és nem azt, hogy biztosan nem vett észre minket, mert mondjuk sietett a kórházba. Ha viszont mi vágunk valaki elé, akkor azt általában valami külső indokkal magyarázzuk: elkéstem volna a munkából, tényleg sietnem kellett, csak későn vettem észre stb. Mivel magyarázzuk azt, ha rosszul sikerül egy vizsgánk? A tanár olyanokat kérdezett, amiket nem beszéltünk meg kellőképpen órán! És ha más valakinek sikerült rosszul a vizsgája? Biztos lusta volt és nem tanult eleget! Nagyon sok típusú attribúciós hiba létezik, melyeket naponta követünk el. Oktulajdonítási hibák gyakran azért lépnek fel, mert nem tudunk elszakadni az első gondolattól, ami egy adott helyzetben beugrik. Carol Travis és Carole Wade pszichológusok szerint emellett hajlamosak vagyunk saját érdemünknek tekinteni a sikereinket, a kudarcainkat viszont rendszerint külső tényezőkkel magyarázzuk. Amikor azonban mások sikereit látjuk magunk előtt, akkor gyakran megfordul ez a gondolatmenet. Saját sikereinket intelligenciánkkal és kemény munkával magyarázzuk, mások sikerei viszont inkább a szerencsén és a körülményeken múlnak.
Shermer és társai úgy gondolják, hogy egy intellektuális attribúciós hibára találtak bizonyítékot az előbb ismertetett kutatás eredményeiben: saját cselekedeteinket racionális indíttatásúaknak látjuk, míg mások cselekedeteit érzelmek által vezéreltnek gondoljuk. Saját meggyőződéseink melletti elkötelezettségünk racionális döntések és intellektuális választások eredményei; mások meggyőződéseinek viszont inkább az érzelmekben és a szükségben látjuk az okát. Ezen intellektuális attribúciós hiba vonatkozik a vallásra is, mint hitrendszerre és Istenre is, mint e hitrendszernek a tárgyára. A számunkra jól megtervezettnek tűnő univerzum és egy magasabb intelligencia jelenléte a hétköznapjainkban mind egy erőteljes igazolása a hitünknek. Mások vallásos hitét viszont érzelmi szükségleteiknek és a kapott nevelésüknek tulajdonítjuk.
Az okos emberek magas intelligenciájuk és kiemelkedő tanulmányi hátterük miatt sokkal jobban fognak tudni intellektuális indokokat felmutatni azon meggyőződéseik mellett, amelyekre amúgy nem intellektuális módon jutottak. Mindemellett azzal is tisztában vannak, hogy az érzelmi szükségletek és a kapott nevelés befolyásolja a leginkább azt, hogy miben hiszünk. Ekkor kapcsol be az intellektuális attribúciós hiba és igazolja (különösen okos embereknél) még a legfurcsább meggyőződéseket is.
A megerősítési torzítás
A megerősítési torzítás az embereknek azon hajlandósága, hogy azokat a bizonyítékokat részesítik előnyben, amelyek alátámasztják a már meglévő meggyőződéseiket (prekoncepcióikat) és, hogy a meggyőződéseik számára kellemetlen vagy azoknak ellentmondó bizonyítékokat pedig figyelmen kívül hagyják vagy szándékosan rosszul értelmezik. A "részesítik előnyben" itt azt jelenti, hogy szelektíven gyűjtik az ilyen bizonyítékokat, többre tartják azokat, sőt, még jobban is emlékeznek vissza azokra. A hatás különösen erős az olyan kérdéseknél, amelyek érzelmileg sokat jelentenek. Raymond Nickerson pszichológus egy átfogó, a megerősítési torzításra vonatkozó szakirodalmi áttekintésben a következőt írta. (saját fordítás)
Ha valaki megpróbálná azonosítani a legproblematikusabb aspektusát az emberi gondolkodásnak, akkor a megerősítési torzításnak mindenképpen a jelöltek között kell lennie [...] [a megerősítési torzítás] elég erősnek és áthatónak tűnik ahhoz, hogy elgondolkodtasson bennünket: vajon lehetséges, hogy ez a torzító hatás önmagában megmagyarázhatja az egyének, csoportok és nemzetek között létrejövő viták, civakodások és félreértések jelentős részét?
Az ügyvédek szándékosan alkalmazzák a megerősítési torzítást a tárgyalóteremben. Mivel számukra az igazságnál fontosabb, hogy megnyerjék a pert, ezért céltudatosan emelik ki azokat a bizonyítékokat, amelyek jó színben tüntetik fel az ügyfelüket és figyelmen kívül hagyják az ellentmondó bizonyítékokat. A pszichológusok szerint azonban mindannyian ezt csináljuk, igaz nem feltétlenül tudatosan.
Egy 1989-es kutatásban Bonnie Sherman és Ziva Kunda pszichológusok kétféle bizonyítékot mutattak a hallgatóiknak: olyat, amely alátámasztotta és olyat, amely ellentmondott egy olyan meggyőződésüknek, amelyben nagyon mélyen hittek. A hallgatók hajlamosak voltak felülértékelni az első típusú bizonyítékot és alulértékelni a második típust. Ugyancsak 1989-ben egy kutatás során Deanna Kuhn olyan bizonyítékokat tárt gyerekek és fiatal felnőttek elé, amelyek ellentmondtak egy általuk előnyben részesített elméletnek. A kutató azt állapította meg, hogy a résztvevők nem fogadták el az ellentmondó bizonyítékokat, illetve szelektíven és torzítva gondoltak azokra. Továbbá másképp értelmezték ugyanazon bizonyítékokat egy általuk favorizált és egy általuk nem favorizált elmélet esetében. A kutatás utáni visszaemlékezés során a résztvevők nem is emlékeztek a nekik bemutatott, ellentmondó jellegű bizonyítékokra. Egy későbbi kutatás során Kuhn hangfelvételeket mutatott be egy tényleges gyilkossági tárgylásról és azt tapasztalta, hogy a résztvevők nem értékelték ki objektíven a bemutatott bizonyítékokat. Ehelyett összerakták, hogy szerintük mi történt valójában, majd azokat a bizonyítékdarabokat keresték, amelyek ezen eseménysort támasztották alá. Érdekes módon azok a résztvevők voltak a leghatározottabbak, akik ily módon az eseményeknek csak egyetlen aspektusára koncentráltak, míg azok, akik legalább fontolóra vettek más eshetőségeket is, sokkal határozatlanabbak voltak.
Nincs ez másképp az olyan szubjektív dolgoknál sem, mint például más emberek személyiségének megítélése. A pszichológusok azt találták, hogy ilyenkor is azt látjuk egy másik személy viselkedésében, amit látni szeretnénk. Egy kutatássorozatban a résztvevőket arra kérték mérjék fel egy olyan ember személyiségét, akivel nemsokára találkozni fognak. Ehhez különböző információkat adtak a résztvevőknek: egyesek egy introvertált (félénk, csendes, szégyenlős), mások pedig egy extrovertált (beszédes, társaságkedvelő, közvetlen) profilt kaptak. Amikor aztán a tényleges személyiség felmérésre került a sor, akkor az extrovertált csoport olyan kérdéseket tett fel, amelyek mind arra irányultak, hogy a tényleges extrovertáltságot igazolják. Az introvertált csoport is hasonlóan cselekedett. Mindkét csoport tagjai egy olyan személyiségre leltek, amilyet látni szerettek volna. A megerősítési torzítás itt mindkét irányban érvényesült: azok a résztvevők, akiknek a személyiségét értékelték ki is olyan válaszokat adtak a nekik feltett kérdésekre, amelyek a kérdező előfeltételezéseit támasztották alá.
Talán nem egyértelmű ez elsőre, de a megerősítési torzítás erőteljesen befolyásolhatja mások életét is. 1983-ban John Darley és Paul Gross egy kísérletben egy dolgozatot író gyerekről mutatott be egy videófelvételt. A résztvevők egyik részének azt mondták, hogy a gyerek magas társadalmi-gazdasági rétegbe tartozik, míg a második felének azt, hogy alacsonyba. Ezek után arra kérték a résztvevőket, hogy értékeljék ki a dolgozatot és állapítsák meg a diák képességeit. Csöppet sem meglepő módon a magas társadalmi-gazdasági réteg csoport magasabb szintűre értékelte a diák képességeit, mint a másik csoport. Pedig mindkét csoport ugyanazt a dolgozatot kapta! Másképpen fogalmazva emberek egy csoportja másképp értelmezte ugyanazon adathalmazt, mégpedig azért, mert mások voltak az elvárásaik, előfeltételezéseik.
A megerősítési torzítás valósággal el tudja árasztani érzelmi állapotunkat és előítéleteinket. A hipochonderek minden apró fájdalmat egy jövőbeli egészségi katasztrófa előjeleként értelmezik, míg mások az ehhez hasonló testi jelzéseket figyelmen kívül hagyják. A paranoia is a megerősítése torzítás egy formája. Ha valaki ténylegesen hisz abban, hogy a "tudjukkik" el akarják kapni, akkor minden apró anomáliát és látszólagos véletlen egybeesést a paranoid hipotézise bizonyítékaként fogja értelmezni. Hasonlóan az előítéletek is egyfajta megerősítési torzításként foghatók fel, ekkor ugyanis egy embercsoporttal szembeni előfeltételezéseink odáig vezethetnek, hogy e csoport egyik tagja fölött az előítéleteink függvényében ítélkezünk. A depresszióban szenvedők is gyakran fókuszálnak olyan eseményekre és információkra, amelyek csak tovább mélyítik a depressziójukat. Emellett elnyomják magukban azon tényeket, amelyek arra utalnak, hogy állapotuk valójában javul.
A komoly tudósok sem védettek a megerősítése torzítástól. Egy konkrét jelenség után kutatva előfordulhat, hogy a jelenséget alátámasztó adatokat jobban észreveszik és kiemelik, az annak ellentmondó adatokat viszont figyelmen kívül hagyják vagy eldobják. A tudománytörténészek például megállapították, hogy a megerősítési torzítás erősen jelen volt a 20. század egyik leghíresebb tudományos kísérletében. 1919-ben a brit csillagász Arthur Stanley Eddington éppen Albert Einstein egyik előrejelzését tesztelte. A kérdés az volt, hogy a Nap mennyire téríti el egy, a hátterében lévő csillagnak a fényét napfogyatkozás alatt. Azért kellett ezt napfogyatkozáskor vizsgálni, mert csak ekkor látszanak a Nap mögött lévő csillagok. Később derült csak ki, hogy Eddington mérési hibája ugyanakkora volt, mint az általa mért hatás. Stephen Hawking szerint a brit csapat sikeres mérési eredményeinek oka vagy a puszta szerencse, vagy az, hogy tudták milyen eredményt kell kapjanak. Az egészet ráadásul "a tudományban nem ritkán előforduló esetnek" nevezte. S. Collins és J. Pinch történészek gondosan áttanulmányozták az Eddington által mért nyers adatokat. Ők is hasonló következtetésre jutottak: Eddington azt találta meg bennük, amit szándékosan keresett. Ez természetesen jó példa a tudomány önkorrekciós mechanizmusára, amely segítségével ki lehet küszöbölni a megerősítési torzítást: többen fognak ránézni egy adott kísérlet eredményeire, míg mások megpróbálják majd azokat reprodukálni. Ha az eredmények ténylegesen csak a megerősítése torzítás miatt jók, akkor arra előbb-utóbb valaki rá fog jönni.
Végül, de nem utolsó sorban pedig a megerősítési torzítás hozzájárul a legfurcsább meggyőződéseink igazolásához is. A médiumok, jövendőmondók, tenyérjósok és asztrológusok sikere mind a megerősítési torzításon múlik. Tőlük mindig egyoldalú jóslatokat hallhatunk (sosem olyanokat, amelyeknek több kimenetele lehetséges), amelyek beteljesülésére felfigyelünk, a nem beteljesülésükre viszont nem. A számmisztika egy jó példa. Valamilyen mély jelentéssel bíró számok vagy számok között lévő összefüggések keresése világunk különböző struktúráiban (beleértve a különböző ember alkotta építményeket, természet alkotta képződményeket és magát az univerzumot is) sok megfigyelőt foglalkoztatott már. Sokan találtak is mindenféle mélynek vélt összefüggést. Azonban bárki találhat ilyeneket, a recept erre pedig nagyon egyszerű. Döntsük el előre melyik számot fogjuk keresni (ez lehet bármely szám) és keressünk olyan összefüggéseket, műveleteket, amelyeknek az eredménye pont a mit számunk vagy közel van hozzá. Vagy nézzünk át nagy adathalmazokat és keressük azokban a számunkat. Mivel egy tetszőleges struktúrára nagyon sok adatot össze lehet gyűjteni, illetve sok összefüggést fel lehet írni, előbb-utóbb meg fogjuk találni az általunk keresett számot valamilyen formában, nem is egy helyen. Többen véltek ilyen és hasonló módszerekkel mindenféle többletjelentésűnek vélt számot felfedezni a gízai nagy piramissal kapcsolatban. Például a piramis alapvonala hosszának és az egyik burkolóköve szélességének aránya 365, a napok száma egy évben. Ha kombináljuk az előbb ismertetett módszereket a megerősítési torzítással, akkor egy csomó más számot is meg tudunk találni a piramis nagy mennyiségű, számszerű adatai között. Így leltek rá például a Föld átlagsűrűségére vagy a Föld felszínének átlaghőmérsékletére is. Tetszőleges számot meg lehet találni ily módon. Az ismert tudománykommunikátor, Martin Gardner azt írta, hogy ez egy klasszikus esete annak, amikor a saját elméletében szenvedélyesen hívő, amúgy intelligens ember olyan módon manipulál egy konkrét témát, hogy az végül a saját elméletére illeszkedik rá. Minél okosabb valaki, annál jobban csinálja ezt.
Összefoglaló
Shermer egyik (bizonyítékokkal alátámasztott) végkövetkeztetése az, hogy az ember intelligenciája független attól, hogy milyen furcsa vagy normális meggyőződéseket képvisel. (Ennek alátámasztását lásd itt, a "Psychology of belief" és "1. Intelligence and belief" fejezetben.) A két változó között ugyanakkor meg lehet figyelni kölcsönhatásokat. A magas intelligencia azzal jár, hogy az ember ügyesebben tud még egy olyan álláspontot is védeni, amelyre amúgy nem okos módon jutott. Shermer beszél a könyvében egy kutatásról, amelyben David Perkins pszichológus pozitív összefüggésre lelt az intelligencia és meggyőződések igazolásának képessége között és negatív összefüggésre az intelligencia és az egyéb lehetséges meggyőződések figyelembe vétele között. Vagyis az okos emberek jól tudják racionalizálni a saját meggyőződéseiket, könnyen találnak ki mellettük szóló intellektuális érveket, azonban ennek következményeképpen kevésbé nyíltak más álláspontokra. Az intelligencia tehát nem befolyásolja azt, hogy miben hiszünk, de befolyásolja azt, hogy a meggyőződéseinket miképpen igazoljuk és védjük. Mindez csak azután persze, miután szert tettünk e meggyőződésekre, általában valamilyen nem okos módon.
Az intellektuális attribúciós hibának és a megerősítési torzításnak ebben mind kiemelkedő szerepe van. Hihetjük, hogy komoly előrelépést tettünk kritikus gondolkodás terén, ha elkezdjük e gondolkodási hibákat mások érveléseiben észrevenni. Igazán nagy előrelépést valójában akkor teszünk, ha ezeket saját gondolatmeneteinkben is észrevesszük. Senki sem védett ezen hibáktól, mindannyian elkövetjük őket.
