Több előző, tudománnyal kapcsolatos bejegyzésemben volt már szó a cáfolhatóságról, arról, hogy egy tudományos elméletnek cáfolhatónak kell lennie. De mit is jelent ez egy kicsit pontosabban? Miért is akarnánk az elméleteinket cáfolni?
A tudományfilozófiának az egyik legnagyobb kihívása a tudomány és áltudomány határának a meghúzása, egy olyan módszer adása, aminek segítségével egyértelműen el lehet dönteni, hogy valami tudomány-e. Ezt nevezik a demarkáció problémájának. Ebben a bejegyzésben megpróbálok bemutatni pár próbálkozást ennek a problémának a megoldására, mindezt persze laikus hangnemben, nem értek ugyanis nagyon a tudományfilozófiához. Ezek többnyire a saját értelmezéseim erről a témáról.
Nézzük elsőként a bécsi kör válaszát erre a kérdésre! Ez a kör a 20. század egyik legjelentősebb filozófia csoportja volt. Ők azt javasolták, hogy legyen tudomány vagy tudományos állítás az, amit a tapasztalat segítségével igazolni és ellenőrizni lehet. Ha valaki például azt állítja, hogy az elengedett tárgyak gyorsulni fognak a Föld középpontja felé g (≈9.81 m/s2) gyorsulással (ne vegyük figyelembe a légellenállást, meg hasonlókat), akkor lehet kísérletezni és különböző tárgyakat leejteni, megmérni a gyorsulásukat. Ily módon igazolni tudom az állításomat.
Mi a gond ezzel? Tényleg igazoltuk, hogy ennyi a gyorsulás ezekkel a mérésekkel? Honnan tudjuk, hogy holnap is ennyi lesz a gyorsulás? És holnapután? És 5 év múlva? Ha belegondolunk még a legnyilvánvalóbb törvényszerűségekbe is bele lehet ilyen módon kötni. Hiába figyeltük meg ezerszer vagy akár sokkal többször, hogy a Nap reggelente kel, soha sem lehetünk biztosak abban, hogy holnap is fel fog kelni. Ezt nevezik az indukció problémájának, ugyanis arról van itt szó, hogy korlátolt számú megfigyelésből (eddig mindig felkelt a Nap) kell egy általános törvényszerűségre (a Nap mindig fel fog kelni) következtetnünk. Úgy tűnik azonban, hogy nem általánosíthatunk. Tehát a bécsi kör ezen válasza a demarkációs kérdése nem megfelelő. Mit tehetünk akkor? Megfigyelhetjük, hogy ugyan ezek a tudományos elméletek nem igazolhatóak, de alkalmasak arra, hogy a tapasztalat megcáfolja őket. Ez Karl Popper felismerése volt, ő javasolta először, hogy legyen ez az új demarkációs kritérium: „…egy tapasztalati-tudományos rendszernek alkalmasnak kell lennie arra, hogy a tapasztalat megcáfolja”. Ezt ha alkalmazzuk az előző gyorsulásmérő példára, akkor azt kapjuk, hogy mivel sokszor mértük már meg a gyorsulást és mindig g körüli értéket kaptunk, ezért tekintsük ezt a helyes értéknek. Ha pedig holnap valaki olyan méréseket produkál, ahol jelentős eltérések lesznek, akkor megcáfolódott az elméletünk és újat kell kitaláljunk. Ezen elképzelés szerint sohasem tudhatjuk, hogy egy adott elmélet igaz-e vagy sem, viszont az idő múlásával egyre jobb és pontosabb elméleteink lesznek.
Ennek egy nagyon fontos üzenete van, nevezetesen az, hogy a tudományban elismerik a tévedés lehetőségét. Ez pedig egy eszmecserénél, vitánál vagy ellentétes vélemények ütközésénél az egyik legfontosabb dolog. Annak a nem elismerése, hogy tévedhetünk, a lehető legjobb definíciója a szűklátókörűségnek.
Persze Popper demarkációs kritériumát is sokan kritizálták és ma már nem fogadjuk el ezt általános szabálynak a tudomány és áltudomány elhatárolására. Lakatos Imre szerint például a tudománytörténet során sok elméletet azonnal el kellett volna vetni ez alapján, mert a tapasztalat ellentmondott neki. Szerinte a tudományos elméletek „kemény magja”, vagyis az alapállításai megmaradnak és az azok körül lévő védőgyűrűket, vagyis segédelméleteket érik támadások, így azokat módosítani kell olykor. Például Newton gravitációs elmélete sokszor került szembe a tapasztalattal, mégsem dobtuk ki a kukába és milyen jól tettük ezt. Mindezek ellenére a cáfolhatósági kritérium használható az áltudományok kiszűrésére valamilyen szinten, ha valami nem cáfolható, akkor nem tekinthető tudományosnak, ha viszont cáfolható, akkor az nem elég ahhoz, hogy tudománynak tekintsük.
Nézzünk pár példát! E szerint a kritérium szerint például nem tekinthető tudománynak az asztrológia, hiszen az gyakran homályos előrejelzéseket tesz, melyekről nem lehet egyértelműen eldönteni, hogy tévedtek-e vagy nem, így aztán „cáfolhatatlanná válnak”. Hasonlóan a Freudtól jól ismert pszichoanalízis szinte bármilyen viselkedést meg tud magyarázni, semmi sem mond ellent neki. A vallások azon állítása, hogy van Isten, szintén nem cáfolható, így az sem tekinthető tudományos kérdésnek. Hasonló a "szellemek léteznek" állítás is. Abban a pillanatban azonban, amikor valaki azt állítja, hogy tud beszélni a szellemekkel, vagy azt, hogy az ő imájának gyógyító ereje van, tesztelhetővé és ezáltal cáfolhatóvá válik állítása és vizsgálható tudományosan. A felsorolt ellenpéldákkal szemben, hogyha mondjuk a relativitáselméletet tanulmányozzuk, akkor azt találjuk, hogy az nagyon bátor előrejelzéseket tesz, amelyek méréssel ellenőrizhetőek. Vagyis könnyen megcáfolhatnánk, de még senkinek sem sikerült.
Sok ehhez hasonló példát lehetne még felsorolni, de van egy, amely kiemelkedően fontos szerintem és ezért külön bekezdést is kap. Ez az összeesküvés elméletek példája. Ha ezeket definiálni próbálnánk, akkor azt lehetne mondai, hogy úgy magyaráznak meg egy eseményt vagy eseménysorozatot, hogy egy titkos, a közösség elől elrejtett tervre hivatkoznak, amelyet befolyásos emberek vagy egy hatalommal rendelkező társaság vitt véghez. Ezekre az jellemző, hogy "minden bizonyítja és semmi sem cáfolja". Az összeesküvés elméletekben hívők nagyon ritkán tudnak olyan tapasztalatokat megnevezni, amelyek fennállása esetén elvetnék az elméletüket. Ha minden ellenérvünkre azt a választ kapjuk, hogy de hát ez is az összeesküvés része, akkor már elvi szinten sem fogjuk tudni cáfolni az adott elméletet. Ezért aztán az ilyen elméletek hihetőek és lehet, hogy igazak, de ezen kívül nem nagyon lehet velük mit kezdeni, akárcsak azzal az állítással, hogy „van Isten”. Hogyan is cáfolhatnánk ezt meg? Természetesen ha az összeesküvés elméletek tényleg igazak, akkor ez az általam írt szöveg és én is az összeesküvés része vagyok.
Forrás és ajánlott irodalom:
A tudomány határai (Kutrovátz Gábor, Láng Benedek, Zemplén Gábor)
