Az ezotéria és a New Age rajongóktól gyakran hallani azt az elméletet, miszerint létezik egy úgynevezett "kollektív tudat" vagy "effektív tömeg". Azt állítják, hogy ebbe beleavatkozva nagyszerű dolgokat vihetnénk véghez. Csökkenthetjük a bűnözéseket és eltörölhetnénk a háborúkat a Föld színéről. Bizonyára mindenki számára vonzó egy ilyen elmélet. Lehetséges, hogy tényleg van benne valami?

Egy korábbi bejegyzésben, mely egy áltudományos filmről szólt már találkozhattunk ezen elmélet egy formájával. Itt Dr. John Hagelin azt állította, hogy gondolatokat lehet továbbítani valami eddig ismeretlen módon emberek között, elsősorban meditáció segítségével. Ha elég sokan meditálnak egyszerre, akkor azok elérhetik ezt a kritikus tömeget és ezáltal jelentős változásokat hozhatnak létre mások gondolataiban. Hagelin meg is próbálta igazolni állítását: körülbelül 4000 önkéntessel két hónapon át meditáltak annak a reményében, hogy Washingtonban csökkeni fog a bűnözések száma. A kísérlet azonban kudarcot vallott, a bűncselekmények száma nőtt a meditáció után.

Van azonban egy másik állítólagos megfigyelés, amelyet gyakran hallani és amely igazolni hivatott ezen kollektív tudat létezését: ez pedig a századik majom effektus. A történet szerint az 1950-es években japán tudósok krumplikat adtak a Koshima Szigeteken élő majmoknak. Egyszer aztán az egyik majom megtanulta, hogy hogyan kell megmosni a burgonyákat a vízben és elkezdte ezt társainak is tanítani. Mikor aztán már körülbelül száz majom tudta, hogy hogyan kell megmosni a krumplikat (elérték a kritikus tömeget), akkor hirtelen az összes majom szert tett erre a képességre, még azok is, akik nagyon távoli szigeteken voltak. A New Age irodalomban nagyon gyakran hivatkoznak erre a jelenségre (például itt vagy itt). Vizsgáljuk meg most ezek közül az elsőt, Watson könyvét. Vajon tényleg úgy történtek a dolgok, ahogyan ő azt állítja?

Azt írja, hogy 1952-ben kutatók édes burgonyákat kezdtek adni japán makákóknak azért, hogy azok ne a helyi farmokról szerezzék be a táplálékukat. Az egyik majom megtanulta, hogy hogyan mossa le a sarat a krumplikról a többiek pedig idővel megtanulták utánozni a viselkedését. Ez eddig még rendben is lenne. Ezen a ponton azonban Watson azt állítja, hogy a további részletek kevésbé ismertek, a kutatók még máig sem tudják, hogy pontosan mi történhetett, ezért aztán kénytelen a történet további részét személyes anekdotákból és népi mondákból improvizálni. Ezután pedig elindul a spekuláció, Watson arra kér minket, hogy tegyük fel, hogy az egyik keddi napon délelőtt 11-kor éppen 99 majom mosta az édesburgonyáit a tengerben és ekkor egy századik is csatlakozott hozzájuk. Szerinte pont ekkor érték el a kritikus tömeget, mégpedig valamilyen küszöbérték átlépésével. Azt állítja, hogy "mosni tudó" majmok száma ekkor ugrásszerűen megnőtt és azt is, hogy ez a szokás szinte azonnal megjelent a több kilométerre lévő szigeteken is. 

Egy ilyen szöveg olvasása után mindenkinek a belső áltudomány detektorának őrülten jeleznie kellene. A (jó) tudósok ugyanis nem szoktak nem ismert részleteket csak úgy improvizálni, főkent nem anekdotákból és népi bölcsességekből. Azzal szemben, amit Watson mond vannak olyan tudósok, akik feljegyezték, hogy pontosan mi is történt (például: Baldwin et al. 1980, Imanishi 1983, Kawai 1962). A kutatás 1952-ben kezdődött egy mindössze 20 fős majomcsoporton. Minden egyes majmot óvatosan figyeltek. A feljegyzések szerint 1962-re a megfigyelt majmok száma 59-re nőtt és ebből pontosan 36-an mosták a burgonyáikat. Az ezotéria által rendszeresen hangoztatott hirtelen, ugrásszerű változáshoz tehát valójában 10 év kellett és a száz majom valójában csak 36 volt 1962-ben. Lehet spekulálni arról, hogy a majmok mit tudtak és mit nem, de tény, hogy távolról sem sajátította el az összes megfigyelt majom a krumplimosás képességét.

Úgy tűnik tehát, hogy nem volt semmilyen egyik pillanatról a másikra történő ugrásszerű változás. Ehelyett az történt, hogy a fiatalabb majmok megfigyelés útján tanulták meg a krumplimosást idősebb társaiktól, ez a jelenség pedig igen ismert az állatvilágban. Voltak idősebb majmok, akik nem sajátították el ezt a technikát, de ők idővel kihaltak és helyüket a fiatalabb, tanulékonyabb majmok vették át. Így aztán természetes, hogy a "mosó" majmok száma növekedett, ez azonban több évbe telt. Van tehát bármilyen okunk, hogy higgyünk a Watson és mások által hangoztatott kritikus tömegben? Nem elég, hogy nincs, de nem is létezett semmilyen jelenség, amelyet magyarázni kellene vele. Watson érveit a saját forrásai cáfolják.

Tipikus áltudományos érvek

A századik majom effektus kitárgyalásával kapcsolatban nem is nagyon kell szerintem több mindent elmondani. Érdekes azonban, hogy az ezen a blogon gyakran előforduló és kielemzett áltudományos érvekből jó párat itt is megfigyelhetünk.

Watson szerint a tudományos feljegyzések az esetről határozatlanok. Szerinte a kutatók a mai napig sem biztosak abban, hogy mi történt pontosan. Sőt olyan állítást is tesz, miszerint azok, akik tudják az "igazságot" ezzel az esettel kapcsolatban nem mernek publikálni, mert félnek, hogy nevetség tárgyai lesznek. Saját magát azonban hősnek állítja be Watson természetesen, egy olyan embernek, aki volt olyan bátor, hogy egy ilyen misztikus, csodás eseményről beszámoljon. Ne feledjük, Watson saját állítása szerint a mondanivalóját anekdotákból és népi bölcsességekből szedte; akik ezzel szimpatizálnak minden bizonnyal neki fognak hinni. Ténylegesen igaz lenne azonban, hogy a többiek mind félnek publikálni? Nem egészen. Masao Kawai például nem félt attól, hogy mindenki ki fogja nevetni és megfigyeléseit nagyon részletesen publikálta 1965-ben. Cikkében természetesen semmilyen misztikus, máig megmagyarázhatatlan dolgot nem találni.

A paranormális magyarázatok kedvelői előszeretettel hagyják figyelmen kívül a többi lehetséges, esetleg sokkal kézenfekvőbb magyarázatokat. Ennek egy extrém példájával a legutóbbi bejegyzésben találkozhattunk; von Däniken szerint például az ókori emberek túl "buták" voltak ahhoz, hogy bizonyos nehéz dolgokat véghezvigyenek, így aztán az egyedüli lehetséges magyarázat szerinte az, hogy földönkívüliek segítettek nekik. Jelen példánál maradva valós megfigyeléseink és feljegyzéseink vannak, melyek azt állítják, hogy krumplit mosó majmokat figyeltek meg más szigeteken is. Watson ezt úgy magyarázza, hogy valamilyen paranormális úton terjedt az információ, nyílván az elért kritikus tömeg által. Ezzel azonban két igen valószínű magyarázatot figyelmen kívül hagy. Az első (és szerintem a legvalószínűbb) magyarázat szerint egyszerűen arról van szó, hogy a különböző szigeteken élő majmok egymástól függetlenül szembesültek egy problémával és oldottak azt meg. Ne feledjük ezek a majmok egészen 1952 vagy 1953-ig nem ettek és nem találkoztak édes burgonyával. Az étellel való ellátásuk ugyanis ekkor kezdődött. Watson szerint Imo (így hívták az első majmot, aki krumplit mosott) a majomvilág géniusza és ő volt az egyetlen, aki felfedezte a burgonya mosásának előnyeit. Szerinte ez olyan szintű találmány, mint például az embereknél a kerék felfedezése és a többi szigeten lévő majmok túl buták voltak ahhoz, hogy erre rájöjjenek. A feljegyzések szerint 1962-re legalább 5 különböző szigeten figyeltek meg "mosó" majmokat. Sokkal valószínűbbnek tartom azt a magyarázatot, miszerint a különböző szigeteken lévő majmok szintén felfedezték a mosás előnyeit, legalábbis akkor, ha a másik "választható" magyarázat szerint csak egy majom volt elég okos és a többiről valami "kollektív tudat" gondoskodott.

Kawai dokumentációi szerint 1960-ban egy "mosó" majom, akit Jugonak (igen, Kawai minden megfigyelt majomnak nevet adott, szó sincs róla, hogy félt volna attól, hogy majd jól kinevetik) hívtak átúszott egy másik szigetre és csak 1964-ben tért vissza. Kézenfekvő tehát azt feltételezni, hogy róla lesték el ezen másik sziget lakói a krumplimosás technikáját. Ezen japán majomfajta közismerten eszes, ügyes és mozgékony, ezek a tulajdonságok pedig mind magyarázattal szolgálhatnak a mosás terjedésére. Watson ezen utóbbi lehetőséget meg sem említi. Ezek a megfigyelések mind rendkívül érdekesek és tanulságosak és ha elintézzük az egészet valami paranormális magyarázattal, akkor sok ilyesmiről maradhatunk le.

Tudjuk aztán jól, hogy a pletykák nem valami megbízhatóak. Ennek egyik oka az, hogy sok emberen keresztül jutnak el hozzánk, amit pedig hallunk az valószínűleg az eredeti szövegnek egy eltorzított, esetleg felfújt változata. Nincs ez másképp akkor sem, amikor ilyen csodás események terjednek. Watson például azt írta, hogy a tudósok nem teljesen biztosak abban, hogy mi történt. Ez már eleve egy torz állítás, de be kell vallani, hogy óvatosan fogalmazott. Ezzel szemben egy 1981-es Science Digest cikkben azt olvashatjuk, hogy ez a jelenség egy olyan rejtély, mely már lassan negyed évszázada ejti zavarba a tudósokat. És ez ráadásul egy olyan cikk, amely közvetlenül Watsont használta forrásának. Vajon mit fog írni egy olyan cikk, amely a Science Digest írását fogja forrásnak használni? És vajon mit a következő? Nem csoda, hogy ma már ott tartunk, hogy a "morfogenetikus mező" létét igazolják a századik majom hatással.

Összefoglaló

Megint egy olyan mítosszal állunk szemben, amely valószínűleg soha sem fog eltűnni. Magyarul rákeresve erre a történetre a világhálón csupa ezotériával kapcsolatos oldalt találtam, egy darab kritikus lapot nem látni az első találati oldalakon. Így nem is remélhetjük, hogy ez a mítosz eltűnik. Még az ide tartozó magyar wiki oldal is elképesztő állításokat tesz (igaz remélhetőleg jól tudjuk, hogy a magyar wiki az esetek nagy részében teljesen megbízhatatlan). Az angol keresésnél egy kicsit jobb a helyzet, mert ott az első találat egy wikipedia cikk lesz, amely helytálló módon magyaráz.

Felhasznált és ajánlott irodalom

Ron Amundson - The Hundreth Monkey Phenomenon
Wiki Cikk - Hundreth Monkey Effect
Michael Shermer - Why people believe weird things (Amazon link)