Bevezető megjegyzés: a plauzibilitás fogalma szinte végig jelen van ebben a bejegyzésben, így aki nincs kellőképpen tisztában ezzel az amúgy nem triviális fogalommal, az olvassa el útmutatásnak az előző két bejegyzést.)

Pár éve John Ioannidis kutató publikált pár tanulmányt, amelyek egyrészt azt állapították meg, hogy a legtöbb orvostudománnyal kapcsolatos publikációról az derül ki, hogy azok hamisak; másrészt pedig azt, hogy még ha igazak is, a hatékonyságuk akkor is túl van becsülve. Ezen tanulmányok megírásának célja az volt, hogy rámutasson a tudomány alapú orvoslás hibáira és hogy tökéletesítse azt. Ehelyett azonban kuruzslók és sarlatánok tömkelege használta és használja jelenleg is arra, hogy hasztalannak állítsa be a tudományt. Nagyon könnyű ugyanis félreértelmezni Ioannidis munkáit, az újságírók pedig sajnos gyakran nem a korrektségről híresek, így ők hozzájárultak a sok félreértés elterjedéséhez.

Az előző bejegyzésben részletesebben megismerkedhettünk a plauzibilitás fogalmával. Most egy kicsit az ezen téma körüli, gyakori félreértéseket fogom boncolgatni. Tulajdonképpen egy félreértésről már az előző bejegyzésben is szó volt: hamis dilemma lenne ugyanis a hipotéziseket csak plauzibilis és implauzibilis kategóriába sorolni. Legalább három kategória bevezetése célszerű. Azt is láthattuk, hogy ténylegesen szükséges az a bizonyos harmadik csoport (amelybe például a homeopátia tartozik), mert hiba lenne az eddig összegyűjtött ismereteinket figyelmen kívül hagyni.

A plauzibilitás fogalma határolja el egymástól a tudomány alapú orvoslást (science based medicine, röviden SBM) és a bizonyíték alapú orvoslást (evidence based medicine, röviden EBM). Az előbbi ugyanis nagyobb hangsúlyt fektet a plauzibilitásra, az utóbbi viszont inkább a bizonyítékokra koncentrál. Ugyanakkor szó sincs arról, hogy az SBM csak és kizárólag a plauzibilitással törődne és ezt látni is fogjuk. Ezen két felfogás tárgyalása azonban most nem témája ennek a bejegyzésnek.

Egy igen részletes bejegyzésben foglalkoztam már a plauzibilitással, azonban úgy érzem, hogy ez egy roppant fontos fogalom, ezért most pár bejegyzés erejéig még boncolgatni fogom. Az említett bejegyzésben a plauzibilitást érvként próbáltam használni a homeopátia ellen; ez a gondolat sok más áltudományos téma körül is felmerül. Mivel nem magától értetődő fogalomról van szó, ezért a félreértések is rendesen jelen vannak. Ezek közül is ki fogok térni párra.

A tudomány világában gyakran hipotéziseket szoktak vizsgálni, tesztelni. Mi is az a hipotézis? Nagyon tág értelemben a hipotézis nem más, mint egy javasolt magyarázat egy adott jelenségre. Legyen például a vizsgált jelenség egy konkrét betegség. Miért lettünk betegek? Ezen jelenség magyarázatára hipotézis lehet az, hogy azért, mert baktériumok kerültek a szervezetünkbe és erre reagált az immunrendszerünk. De ugyanúgy lehet hipotézis az is, hogy felborult az energiamezőnk egyensúlya és ezért lettünk rosszul. Hogy lehet eldönteni, hogy melyik hipotézis a „helyes”? Úgy, hogy kísérletekkel, meglévő adatokkal, információkkal igyekezzük tesztelni az adott hipotézisünket. Ha a hipotézisünk kiállja ezeket a próbákat, akkor elmélet lesz belőle. A szabadgondolkodó.hu weblapon ezzel összhangban a következőt olvashatjuk:

A hipotézis egy kísérleti elmélet, ami még nem lett ellenőrizve. A tudós többnyire kitalál egy hipotézist és kipróbálja helytállóságát a meglévő adatok segítségével. Ha a hipotézis kiállta a próbát, elméletté válik.

Plauzibilitás

Az alapfogalmak tisztázása után térjünk rá a bejegyzés fő témájára. A plauzibilitás tulajdonképpen annak a mértéke, hogy egy hipotézis mennyire kompatibilis jelenlegi tudásunkkal, mennyire illeszthető abba bele. Egy kicsit szűkítve a fogalmat az orvostudomány területére: amikor új hipotéziseket tesztelünk, akkor a plauzibilitás figyelembe vétele azt jelenti, hogy megvizsgáljuk a meglévő klinikai bizonyítékokat és az alapvető tudományos ismereteinket, amelyek alapján aztán lesz egy elképzelésünk arról, hogy mennyire valószínű, hogy az új hipotézis igaz. Ez azért jó, mert általában nincs értelme a kályhától elindulni egy új probléma vizsgálatánál. Hiba lenne a több évszázad alatt összegyűlt, jól megalapozott tudásunkat figyelmen kívül hagyni. A plauzibilitás figyelembe vétele segít a szakirodalom értelmezésében és útmutató lehet arra vonatkozóan, hogy milyen irányban érdemes kutatásokat folytatni, mibe érdemes pénzt és energiát fektetni. De természetesen nem a plauzibilitás nyújtja a végső döntést egy adott problémánál; azt össze kell vetni a klinikai bizonyítékokkal.

Múltkor már írtam az anekdoták szerepéről az orvoslásban. Megtudhattuk, hogy ebben a kérdésben nagyon eltér a tudomány alapú és az alternatív orvoslás álláspontja. Teljesen másképp kezelik az anekdotákat. Azt is láthattuk, hogy szó sincs arról, hogy ezek a történetek értéktelenek lennének. Ha kellőképpen dokumentáltak és meggyőzőek, akkor akár iránymutatóak is lehetnek; utalhatnak arra, hogy milyen irányba érdemes kutatásokat kezdeni. De végső soron a kutatás lesz az, ami eldönti a kérdést és nem az anekdota. Ez alól kivételt képezhetnek az extrém ritka betegségek, ahol nagy létszámú klinikai vizsgálatok nem megvalósíthatóak. A tudomány alapú orvoslásban azonban az esetek döntő többségében nem anekdoták alapján javasolnak kezelést. Ennek az okairól is részletesen olvashattunk: az anekdoták körül rengeteg torzító hatás jelentkezik (lásd előző bejegyzés).

Az alternatív orvoslás azonban ebben is ellentétes a tudomány alapúval. Kénytelen az lenni, hiszen ha komolyabb tudományos vizsgálatoknak vetjük alá az alternatív gyógymódokat, akkor azok rendszerint megbuknak. Így aztán a híveknek nincs más lehetőségük: hiteltelenné próbálják tenni a tudományos orvoslást. Rengetegféleképpen próbálkoztak már ezzel: egyszerű névváltoztatással, a placebo hatás túlmisztifikálásával, odacsalogatás és beetetés („bait and switch”) érveléssel, masszív összeesküvés elméletekre való hivatkozással és még sorolhatnám oldalakon át. Mindig vannak azonban újdonságok: ebben a cikkben egy Heidi Stevenson nevű homeopata azt próbálja megmagyarázni, hogy az anekdoták a legjobb bizonyítékok és ráadásul az orvosok is rendszeresen azok alapján járnak el. Mindkettő tévedés természetesen, lássuk miért!

A mai napon egy már szinte a végletekig lerágott csontot fogok újra elővenni; az anekdotákat. Ezzel a témakörrel ebben a bejegyzésben már foglalkoztam. Hogy miért van erre szükség? Egyszerűen azért, mert az alternatív gyógymódok és a tudomány alapú gyógymódok képviselői között az egyik legfontosabb és legalapvetőbb különbség az, hogy hogyan kezelik az anekdotákat. Steven Novella beszámolt egy személyes tapasztalatáról: egy természetgyógyásszal beszélgetett, aki egyszer egy előadást tartott a munkahelyén. A következőt kérdezte tőle: figyelembe véve a homeopátia extrémen csekély plauzibilitását és azt, hogy az rendszeresen megbukik a klinikai vizsgálatokon, miért javasolja mégis pácienseinek? A választ, azt hiszem sokan előre is kitalálhatnák: „Azért, mert láttam működni a gyakorlatban!”. Őt tehát meggyőzik az anekdoták, míg a tudomány alapú orvoslás híveit nem. Miért van ez?

Az anekdota egy egyszerű történet: „A szomszéd néninek az a piros bogyó segített elmulasztani a hátfájását.” Az orvoslással kapcsolatos anekdoták általában valakinek a személyes tapasztalatát, esetleg gyógyításra irányuló próbálkozását mutatja be egy betegséggel vagy tünettel kapcsolatban. Sokan nagyon meggyőzőnek tartják az anekdotákat, míg a tudósok gyanakvóak velük szemben.

Az emberek mindig is történeteket meséltek egymásnak; saját, illetve mások tapasztalatából tanultak. Tegnap ettem abból az apró piros bogyókat termő növényből, másnapra rosszul lettem. Tanulság: ne együnk arról a növényről. Az ilyen egyszerű döntéshozatal evolúciós szempontból hosszútávon előnyösnek bizonyult. Senki sem hajtott végre kettősvak teszteket, hogy meggyőződjön róla, hogy ténylegesen a piros bogyóktól leszünk-e betegek.

Sok bejegyzés volt már, ami két igen gyakori érvelési hiba körül forgott. Ezek pedig: az ősi bölcsességre, hagyományokra és a természetességre való hivatkozás. Ebben a bejegyzésben részben ezeket fogom érinteni, valamint azt is meg fogom mutatni, hogy a gyógynövényekről sem lehet csak úgy (értsd: komolyabb tudományos vizsgálatok nélkül) kijelenteni, hogy azok biztonságosak és hatékonyak lennének. Haladjunk azonban szépen sorjában!

Az első érvelés egy igen jól kitalált reklámszöveg; ma már szinte minden termék hirdetésében elhangzik valamilyen formában, hogy az csak természetes összetevőket tartalmaz. Ebből sokan arra következtetünk, hogy az minden bizonnyal hatásos és biztonságos is. Ezt az érvelési hibát hívjuk a természetességre való hivatkozásnak. Könnyedén meg lehet mutatni, hogy ez a gondolatmenet hibás, ha felsorolunk pár „kellemetlen” természetes dolgot: gyilkos galóca, vírusok, baktériumok, különböző betegségek, halál, egyes állatok mérge, mérgező növények stb. Mindezek ellenére valahogy mégis megnyugszunk, mikor azt halljuk, hogy az étel, amit fogyasztunk, a testápoló, amit magunkra kenünk, a sampon, amivel hajat mosunk 100% természetes összetevőkből áll. Pedig semmi okunk nincs rá. Ez alól én sem vagyok kivétel, mondok is egy példát. Régebben viszonylag sok energiaitalt fogyasztottam, amelyekről mindenféle utánanézés nélkül elfogadtam, hogy valamennyire károsak. Mi történt azonban akkor, amikor megláttam a bolt polcán egy energiaitalt, amelyre rá volt írva, hogy csak természetes anyagokat tartalmaz? Megnyugodtam és sokkal kellemesebb volt azt inni. Pedig nem kellett volna. Honnan tudni ugyanis, hogy ezek a (különböző növényekből (sajnos nem emlékszem a nevükre pontosan) kivont) összetevők biztonságosak? Ezt nem lehet tudni, legalábbis abból a tényből, hogy ezek természetesek még nem következik ilyesmi. A jól hangzó reklámszöveg azonban mégis működött.

Tovább folytatva utunkat az elmefilozófia világában elérkeztünk a fizikalizmushoz. Szigorúan definiálni elég nehéz volna ezt az irányzatot, így maradok a megfelelő wiki cikkben leírt definíciónál: a fizikalizmus azt állítja, hogy minden, ami létezik alapvetően fizikai természetű. Szokták materializmusnak is nevezni ezt az irányzatot, de sokkal célszerűbb a fizikalizmus szó használata, mivel ez kiemeli a kapcsolatát a természettudományokkal és a fizikával, és azt a tényt, hogy ez az irányzat ezen tudományokkal együtt fejlődött. A fizikalizmus lételmélete tartalmaz mindent, amit a fizika és természettudományok leírnak, vagyis nem csak az anyagot, hanem például az energiát, a fizikai erőtereket stb. Ilyen szempontból például a gravitációs mező fizikai természetű, ugyanakkor nem egyértelmű, hogy az a klasszikus értelemben anyagi természetű lenne. Könnyen látható itt a lényeges különbség: az előző bejegyzésben szereplő dualizmus azt állította, hogy két, alapvetően különböző természetű "dolog" létezik, míg a fizikalizmus szerint csak egy típusú "dolog" létezik.

Ma már nagyon sok irányzat létezik a fizikalizmuson belül, amelyek között nagyon komoly viták folytak és folynak. Ezek bemutatásával most nem foglalkozom, hanem inkább azokról az ellenérvekről beszélnék, amelyek az összes fizikalista elméletet érintik. A fizikalizmus mellett szóló érvekkel szintén nem foglalkozok, hiszen ezekből jó párról már volt szó az előző bejegyzésekben. Az elsőben csupa olyan tudományos eredményt láthattunk, amely teljes mértékben összeegyeztethető a fizikalizmussal. Az utóbbi bejegyzésben felsorolt érvek pedig szintén a fizikalizmust erősítik, hiszen azok pont ezen elmélettel "konkurens" elméleteket kritizálják. Jöjjenek tehát a lehetséges ellenérvek.

Ígéretemet betartva folytatom a barangolásomat az elmefilozófia világában. Az előző bejegyzésben röviden arról volt szó, hogy a tudomány és azon belül is leginkább az idegtudomány mit tudott hozzátenni ezen területhez. Azt láthattuk, hogy igen sok mindent. Valamilyen elméletet pedig leginkább ezek figyelembevételével érdemes alkotni.

A filozófia szempontjából laikusok (nem tagadom, hogy én is közéjük tartozom) körében az egyik legnépszerűbb elmefilozófiai irányzat a szubsztanciadualizmus. Egyes ezoterikus vagy New Age "elméletekhez" ráadásul egyenesen nélkülözhetetlen. Ezzel szemben az elmefilozófusok körében nem ennyire népszerű ez az irányzat. Ennek egyik oka pont az előző bejegyzésben keresendő: a tudomány sorra produkálja az olyan eredményeket, amelyek nagyon nehezen (vagy akár egyáltalán nem) egyeztethetőek össze vele. A másik ok pedig az, hogy komoly ellenérvek hozhatók fel az elmélet ellen még akkor is, ha nem vesszük figyelembe a tudomány eredményeit.

Az utóbbi csoportba tartozó érvek közül a legerősebbet fogom bemutatni ebben a bejegyzésben, azt, amelyik a legnagyobb problémát jelenti a szubsztanciadualizmusnak. Akit esetleg több ellenérv is érdekel, annak fogok forrásokat és további olvasnivalót mutatni a bejegyzés végén.

A mai napon új cikksorozatot kezdek, melyben egy új témakörrel, az elmefilozófiával fogok foglalkozni. Hogy jön ez a blog témájához? Egyrészt úgy, hogy ez a terület mindig is foglalkoztatott és érdekelt, másrészt pedig a szkeptikusokat gyakran kritizálják beszűkült, materialista világnézetük miatt. Természetesen csak a magam nevében nyilatkozhatok: igen, materialista, vagy egy kicsit modernebb kifejezéssel élve fizikalista vagyok. Hogy ez magával vonja-e azonnal a beszűkültséget azt pedig döntse majd el az olvasó.

Az elmefilozófia többek között arra a kérdésre keresi a választ, hogy milyen kapcsolatban van a fizikai felépítésünk (testünk) az elménkkel, tudatunkkal. Tanulmányozza az elmék, a mentális folyamatok, a mentális tulajdonságok és a tudatok természetét.

Sokan sokféle választ adnak a felmerülő kérdésekre és ma már például ott tartunk, hogy a fizikalizmuson belül is nagyon sok különböző irányzat van. Ezek bemutatása megérne egy külön bejegyzést is és lehet, hogy a jövőben sor kerül erre. A mostani cikksorozatban azonban három dolgot szándékozok bemutatni.

Először is szó lesz arról, hogy a tudomány mit tud hozzátenni és mit tett hozzá az elmefilozófiához. Ezt a lépést nem lehet kihagyni, a tudomány fejlődésének köszönhetően ugyanis már nagyon sok kérdésre választ kaptunk.